Magyarországon is mindinkább szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy az iskolák, különösen középfokon, egyre kevésbé jelentenek valódi életvilágot a diákok számára. Egyrészt a tanítás-tanulásban kevésbé jelennek meg életszerű problémák, szituációk, másrészt az iskolák esetleg színterei, de ritkán befogadóhelyei a gyermek- és az ifjúsági kultúrának. E jelenség különösen fontos, hiszen felértékelődött az ifjúsági kultúra szerepe a fiatalok értékrendszerének alakulásában. A gyermek- és ifjúsági kultúra befogadása az iskolákba eléggé differenciálódott, felerősödtek a tanulók családi, társadalmi hátteréből fakadó különbségek. E kultúráknak a megjelenését az iskolák belső világában megnehezíti, ha a tanárok nem ismerik azokat, vagy ha nem tartják fontosnak megismerésüket és megértésüket. A tanárok (a felnőttek képviselői) és a diákok közötti kulturális szakadék nemcsak a tanórán kívüli, de a tanórai kommunikációt is korlátozza, ami csökkenti a tanárok és a diákok együttműködésének eredményességét. A pedagógusok és a tanulók szociokulturális jellegzetességei közötti távolság egyik forrása lehet az iskolán belüli konfliktusoknak és tanulói kudarcoknak. Ez különösen jellemző az elszegényedő, bizonytalan munkaerőpiaci helyzetű rétegek gyermekeit befogadó iskolákra (Golnhofer, 2001, 2006; Golnhofer & Szekszárdi, 2003; Györgyi & Nikitscher, 2012).