Szentes több közgazdasági irányzat folyó fizetési mérlegegyensúlyi mechanizmusát is felvázolja rugalmas és rögzített árfolyamrendszerek vonatkozásában – a neoklasszikus nominális igazodástól kezdve a reálkiigazodást feltételező keynesi1 és marxi2 koncepciókon át a monetáris tartalékokon keresztüli igazítást váró friedmani koncepcióig (Szentes, 1999). Az eurózónán belül nyilván nem beszélhetünk rugalmas árfolyamról, amely a folyó fizetési mérleg deficitje esetén a hazai valuta keresletének csökkenését eredményezné. A pénzkínálat változásán keresztül ennek következtében leértékelődne a hazai valuta, és így versenyképesebbé válna az export, majd javulna a külső egyensúly. De a deficites ország devizatartalékainak csökkenésétől sem várható egyensúlyjavulás, habár az is leértékelődéshez vagy csökkenő importfogyasztáshoz vezetne, hiszen az egységes valutaövezetben nincs értelme tagállami devizatartalékkal számolni. A fogyasztáson keresztül kiáramló euró sem okoz árcsökkenést és így versenyképesség-javulást a deficites országok esetében. Látszólag az a megközelítés teljesült, hogy a túlzott importfogyasztás végül visszaveti a gazdaságot a reálkiigazodáson keresztül, de ez is csak a globális likviditásbőség eltűnésével, azaz a Feldstein–Horioka-hatás megszűnésével következett be, nem az eurózónán belüli túlkínálat kialakulása miatt.