Az 1973–1974-es kőolaj-árrobbanást követően a kőolaj-exportáló országokban hatalmas dollártömegek halmozódtak fel – ezeket nevezték akkoriban petrodollároknak. A petrodollárok többségét a legnagyobb New York-i bankokban halmozták föl a közel-keleti kőolajexportőrök. Az érintett bankok kihelyezési kényszerbe kerültek, és a legkézenfekvőbb helyekre, elsősorban hagyományos latin-amerikai üzletfeleiknek hitelezték felgyülemlett petrodolláraikat – különösen alacsony, közel nulla százalékos kamatokra.1 A fejlődő országok számára ez nem tűnt különösebben kockázatosnak, mivel az 1973–1980 közötti időszakban exportvolumenük évi 4,1 százalékkal bővült, míg exportáraik évente átlagosan 14,7 százalékkal emelkedtek. Export-árbevételeik így jóval gyorsabban nőttek, mint a várható infláció, és az alacsony nominális kamatok eredményeként a fejlődő országok adósságszolgálatai nem nőttek drámai mértékben. A folyamat eredményeként 1970 és 1978 között a Latin-Amerikából az Egyesült Államok kereskedelmi bankjaitól felvett hitelek összege 29 milliárd dollárról 159 milliárdra nőtt, és 1982-ben elérte a 327 milliárd dollárt. 1982 végén a kilenc legnagyobb USA-beli kereskedelmi bank által tartott latin-amerikai adósság elérte jegyzett tőkéjük 176 százalékát. (Sims–Romero, 2013) Az 1970-es évek első felében, a világgazdasági konjunktúra közepette fenntarthatóak voltak a nulla közeli rövid távú reálkamatlábak, de az évtized második felében megváltozott a helyzet. A fejlett országokban az inflációellenes küzdelem került a gazdaságpolitikák középpontjába, a monetáris politikák szigorodtak, a kamatlábak emelkedtek.