Mivel a hazai megtakarítások növelése hosszú folyamat, és Afrika önfinanszírozó képessége korlátozott, a régió alternatív, külső finanszírozási források igénybevételére szorul. A neoklasszikus növekedési modellel ellentétben, amely azt állítja, hogy a külső erőforrások tökéletesen képesek helyettesíteni a hazai megtakarításokat, mi azokkal értünk egyet – például Adon–Elbahnasawy, 2014; Aytül–Yalcin, 2015 –, akik szerint a külföldi megtakarítások nem helyettesíthetik a hazai megtakarításokat, ugyanakkor a globalizáció körülményei között jól kiegészíthetik azokat. A hazai megtakarításoknak a külföldi megtakarításokkal szembeni előnyei: 1) sokkal kevésbé vannak kitéve olyan külső tényezőknek, mint például a globális gazdasági és pénzügyi válságok vagy a donorok segélypolitikája a segélybeáramlás esetében; 2) a multiplikátor és a spillover hatások következtében pozitívan hatnak a hazai társadalomra és gazdaságra, de még a külső erőforrások beáramlására is;1 és 3) nem okoznak erőforrás-kiáramlást (ahogyan az a profitrepatriálás formájában történik a külföldi tőkebeáramlást követően). Ráadásul a külső erőforrások beáramlása igen sokszor rövid távú, és eladósodáshoz vezethet (Gocer et al., 2016). Ugyanakkor a különböző fajta külső erőforrások hozzájárulnak a rendelkezésre álló pénzügyi eszközök diverzifikálásához, és más módon segítik elő a megtakarítások és a beruházások közötti szakadék csökkentését. Míg a hazautalások közvetlenül járulnak hozzá a hazai megtakarításokhoz, addig ez nem mondható el a külföldi segélyekről; míg az FDI-beáramlás növeli a hazai megtakarításokat, ugyanakkor a profitrepatriálás révén csökkenti a rendelkezésre álló erőforrásokat.