A nemzetközi forgalom élénkülése, az akár nagy távolságokra történő utazás gyorsabbá válása és tömeges elérhetősége a XIX. század végétől az interlingvisztika terén is új igényeket fogalmazott meg. Míg korábban az „ideális nyelv” megalkotása során a gyakorlati használhatóság másodlagos kérdés volt (ha egyáltalán felmerült), az ipari és közlekedési forradalom hatására a kitágult világban megnőtt az igény a gyakorlatban is használható nemzetközi közvetítő nyelv iránt. Ekkor jelentek meg tömegével az a posteriori nyelvek és nyelvtervezetek, melyek immáron nem „ideális” nyelveknek készültek, hanem a gyakorlati forgalomban (kereskedelem, turizmus stb.) terén is használható nemzetközi nyelvek színében tűntek fel. A posta, a távközlés és (elsősorban) a vasúti közlekedés fejlődése nagyban járult hozzá ahhoz az igényhez, melyre egyfajta válaszként – nem sokkal az egyik legismertebb ilyen jellegű próbálkozás, a volapük után – 1887-ben Varsóban megjelent az eszperantó nemzetközi nyelv első tankönyve (Szerdahelyi, 1980). Ugyanakkor a nyelvkönyvek a bennük ábrázolt országokról is képet adtak, egyfajta országimázsépítésre is szolgáltak; a hazai eszperantó nyelvkönyvek az adott időszakok sajátos korrajzát is magukban hordozzák, egyúttal bemutatják az egyes korokban leginkább fontosnak tartott látnivalókat az országon belül. Mindezek együtt szemléletesen tükrözik a korszakokon átívelő történelmi változásokat (Szerdahelyi, 1980; Szerdahelyi, 1988; Mészáros, 1989; Szabolcs 1990; Karlovitz, 2001; Csík, 2016).