Amikor átkerül egy szó az átvevő nyelvbe, az rendszerint beilleszkedik az adott nyelv szavai közé. A pandémia miatt (is) emlékezetessé váló 2020-as év gyakran használt fogalma volt például a home office. Bár írásbeli megjelenítése ezt nem tükrözi, ez a szókapcsolat is inkább magyaros, mint angolos kiejtéssel jelenik meg a mindennapi beszédben, azaz például a home első magánhangzója inkább hosszú ó jellegű, nem pedig egy [əʊ] vagy [oʊ] kettőshangzó, az office pedig toldalékokat is úgy kap, mint bármelyik más sz-re végződő magyar főnév. Az angolból eredő szókapcsolat tehát a meghonosodás felé halad, de esetében még egyértelműen azonosítható a beszélők számára a forrása. Rengeteg olyan szó van azonban, amely olyan régóta eleme a magyar szókészletnek, hogy már csak kutatással lehet kideríteni, más nyelvből került-e át a magyarba, vagy az uráli, finnugor, esetleg ugor alapnyelv kora óta használatos. (És mindezt még bonyolítja, hogy természetesen bármelyik alapnyelv – mint egykori természetes nyelv – maga is kölcsönözhetett szavakat más nyelvekből.) Az etimológus a szavak eredetét próbálja felderíteni: maga az etimológia a görög etümosz ’való, igaz, eredeti’ és logosz ’beszéd, vélemény, értekezés’ szavakból áll.

A kölcsönzött szavaknak pedig meg kell állapítani a forrását, és bár ez sokszor eléggé egyértelmű, meg kell győződni a kölcsönzés irányáról is, azaz hogy melyik nyelv volt az átadó, és melyik az átvevő. Vannak bizonyos jelek, amelyekből gyanítani lehet, hogy egy adott szó átvétel, például ha a mai magyarban találkozunk egy olyan k- kezdetű szóval, amelyben a k mögött mély hangrendű magánhangzó van, akkor sejthetjük, hogy ez nemigen lehet alapnyelvi örökség. Mint már említettük ugyanis (lásd 4. fejezet), azokban a szavakban, amelyekben az alapnyelvben a k-t mély hangrendű magánhangzó követte, ez a k a magyarban h-vá változott (pl. had, hal (főnév), hal (ige), három, hat, hall, háló). A k + mély hangrendű magánhangzós szókezdetű szavak tehát jó eséllyel átvételek: ilyennek bizonyult például a kar, karám, komondor, kuvasz, komló, kapu, kalóz, koporsó (török eredetűek), a kakas, kalács, kalász, karácsony, kanca, kapor, kovász, kulcs (szláv eredetűek), vagy éppen a kályha, kastély, kappan, kalmár, kalucsni, kaszni, kuglóf, kaptár (német eredetűek). 

S hogy honnan lehet még tudni, hogy mi a kölcsönzés iránya, azaz hogy nem a magyar adta át ezeket a szavakat a többi nyelvnek, hanem a magyar vette át? A hangtani kritérium mellett segít annak a megvizsgálása is, hogy az adott szóalak melyik nyelvcsaládban elterjedt, illetve ha részekre bontható, akkor melyik családban áll értelmezhető egységekből. A koporsó szó például a magyarban nem bontható kisebb, funkcióval bíró elemekre. Ezzel szemben a török nyelvekben viszont négyre is: a szó töve a kāp, amelynek jelentése ’tartály, tároló’, és további három képzőelemet tartalmaz; levezetéséről, illetve a török nyelveken belüli elterjedtségéről számos adatot tartalmaz a Berta Árpád és Róna-Tas András által írt Nyugati ótörök szótár.2 Ugyanez a kāp a töve a magyar kobak szónak (lásd alább), de két különböző törökségi nyelvből és eltérő időkben kerültek át a szóalakok (a koporsó a honfoglalás előtt egy csuvasos típusú török nyelvből, a kobak a honfoglalás után a kunból), nem is csoda, hogy ezeket a magyar beszélők nem kapcsolják össze.