Mivel a névutókkal, illetve a névutói eredetű esetragokkal a korábbi fejezetek már foglalkoztak, itt a ragrendszer változásával kapcsolatban csak néhány további jelenségre szeretnénk felhívni a figyelmet.

Mint látható, a legkorábbi, csak a rekonstrukció segítségével megközelíthető nyelvállapotra is több elem rekonstruálható egy-egy funkcióra. Ez azonban nem meglepő jelenség. Egyrészt a mai magyarban is van rá példa, hogy egyazon funkciót több toldalék is betölthet. Településneveknél például egyaránt használjuk a -ban/-ben és az -on/-en/-ön ragokat (Budán, Pesten, de: Bécsben, Pozsonyban), és bizonyos helynevek még előfordulhatnak az archaikus ‑t(t) raggal is (Pécsett, Győrött). Másrészt lehetséges, hogy a rekonstruált alakok között eredetileg voltak funkcionális különbségek (például abban, hogy milyen típusú helyviszonyt fejeznek ki), csak ez a különbség a sok ezer év, és az ennek során a leánynyelvekben lezajlott változások következtében már nem rekonstruálható – mint azt a bevezetőben is említettük, az alapnyelvről alkotott tudásunk sajnos (írásos emlékek hiányában) töredékes. Harmadrészt pedig számolni lehet azzal is, hogy az alapnyelvnek is lehettek változatai, és a különböző esetragok funkcionális terheltsége az egyik változatban nagyobb volt, mint a másikban. Az *-ń mint latívuszrag például azért szerepel zárójelben a 10.2. táblázatban, mert bár a többi uráli nyelvben vannak megfelelői, az ugor nyelvekből nem kimutatható a nyoma (de erre a kérdésre alább még röviden visszatérünk). Ezzel szemben a -j latívuszragnak az ugor nyelvekben vannak nagyobb bőséggel leszármazottai, a többi leánynyelvben kevesebb elem vezethető vissza erre.

Szerepel egy olyan helyhatározói ragcsalád a 10.2. táblázatban, amely jó eséllyel nem ismerős: ebben is kifejeződik az irányhármasság, a honnan?, hol?, hová? kérdésre felelő alakjai rendre -nól, -nott, és -ni. Ezeknek az elemeknek az elterjedtségük is, a funkciójuk is szűkebb: a magyar nyelvterület északi és keleti peremén fordulnak elő, és ún. családi helyviszonyt fejeznek ki, azaz a Takácsnott voltam úgy adható vissza, hogy Takácséknál voltam. Eredetileg ezt a raghármast is raghalmozás eredményének tekintették, de ma már az a magyarázat az általánosabban elfogadott, hogy ugyanúgy egy önálló szóra vezethető vissza, mint a testes toldalékok java. Feltehetően ugyanaz a közelséget jelentő *nä tő lehet az alapja, mint amire a köznyelvben is általános ‑nek toldalék visszavezethető, végén pedig a három különböző irányt kifejező primer toldalék szerepel. Ennek a ragcsaládnak a leszármazottai megvannak a hantiban és a manysiban is, tehát ez az elem szintén lehet az ugor nyelvek közös újítása.

Többször elhangzott már, hogy a toldalékrendszer jellemzően kevésbé kitett az idegen nyelvi hatásoknak, mint a szókészlet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezen a területen egyáltalán nem számolhatunk idegen hatással, azaz elemátvétellel vagy mintaátvétellel. Az előbbire jó példa a szláv eredetű, foglalkozásneveket képző -nok/-nök toldalék: ez feltehetően először szintén foglalkozásneveket jelölő szláv jövevényszavakban került át a magyarba (udvarnok, tárnok, asztalnok). Mivel azonban a kérdéses szavak töve jól felismerhető volt (hiszen ezek szintén szláv eredetű jövevényszavak voltak), a beszélők szét tudták elemezni a szótövet és a képzőt, és az utóbbi önálló életre kelt például a fegyvernök, dalnok, hírnök, elnök, főnök szavakban. Áttérve a mintaátvételre: mint azt a 10.2. táblázat mutatja, egyes elemek átvándorolhatnak egyféle irányjelentésből egy másféle irányjelentés tartományába is. Ez az ablatívuszragok esetén kétszer is lejátszódott: először egy uráli eredetű ablatívuszrag épült be a lokatívuszragok rendszerébe az ugor korban, majd az ugor eredetű ablatívuszrag is ugyanerre az útra lépett, bár az nem veszítette el eredeti funkcióját sem. Az ősmagyar kori -l részleges funkcióváltásának esetében felmerült, hogy ebben szerepet játszhatott kontaktushatás is, azaz a törökségi nyelvekkel való intenzív érintkezés.

Az ősmagyar tehát örökölt az egyes alapnyelvekből egy ragkészletet, melynek tagjai minden bizonnyal többfunkciósak voltak: az alapvető helyhatározói funkciókon kívül egyéb, de nehezebben rekonstruálható szerepeket is betöltöttek. Az ősmagyar korban aztán elindult egy igen jelentős grammatikalizációs folyamat, melynek eredményeként – elsősorban névutói forrásból – specializáltabb funkciójú toldalékok keletkeztek, az eredeti, egyelemű toldalékok használata pedig visszaszorult. A magyar esetragrendszer ennek a változásnak az eredményeként olyan mértékben megnőtt, hogy rekordszámú elemének köszönhetően bekerült a Konstanzi Egyetem által üzemeltetett tipológiai ritkaságok gyűjteményébe. Ugyanakkor az ősi, egyelemű toldalékokat egyrészt őrzik az újabbak, másrészt a nyelvi kövületnek tekinthető névutók és határozószók.