Áttekintésem e záró alfejezetében ama közel három esztendő ünneplési rítusaira hívom fel a figyelmet, amikor az Emlékkert – a szabadságharc közvetlen kommemorációs lehetősége szempontjából – „üres”-sé vált. Az oroszlános Honvédemlékmű 1899. nyári, Honvédtemetőbe történt átszállítását követően a városi közgyűlési határozat megállapította, hogy Debrecen „belterületén az 1848-iki nagy időkből egyetlen emlékjel sem maradt, s ezáltal egy szabadság-oszlopnak mint 1848-iki emléknek felállítása előtérbe lépett”.1 A hiányt folyamatosan érzékelte a korabeli debreceni emlékezetközösség is: „Mióta a collegium előtti emlékkertből kivitték a kőoroszlánt, ez egyszerű, de megható szabadságemlékünket a városszéli Honvédtemetőbe, hogy ott virrasszon a nyugvó hősök álmai fölött, azóta a március 15-iki ünnepélyek egy ponttal szegényebbé váltak.”2 Sőt, már egy évvel az áthelyezés előtt, 1898 márciusában is erősen ellenezték a szoborátszállítást, és politikai okokra utaltak az ellenzéki Debreczen újság cikkírói. Szerintük a „hiperlojális” városvezetés „kiviszi a könnyező oroszlánt a temetőbe, hogy ne lássuk mindennap”. Nem helyeselték, hogy helyére szabadságszobrot akarnak állítani az Emlékkertbe, ráadásul igen kevés pénzből, ezért inkább a következőt javasolták: „Ki van annak [ti. a szabadságszobornak] már helye, a Debreczen országos értékű 1849-iki története által, jelölve: a városház előtti »Szabadság tér«-en”.3 A kormánypárti lap, a Debreczeni Ellenőr szerzője viszont védelmébe vette a döntést, és visszautasította a vádakat, hangsúlyozva, hogy a városi tanács is kegyelettel függ a múlt dicső értékein. Valamint amellett érvelt, hogy szükség lesz a város által emelendő új, akár a tervezettnél nagyobb értékű monumentumra az Emlékkertben, az oroszlán majdani helyén.4 Az Emlékkert gondozásával megbízott Csokonai-kör, egyetértésben a Honvédegylettel, végül nem ellenezte a szobor áthelyezését. Azzal a feltétellel, hogy valóban jelentős emlékmű létesül a helyén, a városi tanács számára akkor rendelkezésre álló összeg mintegy dupláját irányozta elő, aminek elfogadását viszont halogatta a tanács. A Debreczen újság cikkírója ezért mamelukoknak nevezte a tanácstagokat, és a szoborköltöztetés akár erőszakos megakadályozására is biztatta az ifjúságot.5 A Debreceni Főiskolai Lapok szerzője évekkel a szoboráthelyezés után is politikai okokra célzott: „Debrecen városa néhány év előtt gondolt egyet, s a kollégium előtt levő nagy kőoroszlánt, mert »az ifjuságot nagyon izgatja«, kivitte a honvédek sírjára. No, ott nem izgat senkit, hiszen nem is látja senki.”6 Ez utóbbi megjegyzés annyiban visszamenőleg is igaznak bizonyult, hogy immár 1890 óta nem tartottak március 15-i ünneplést a Honvédtemetőben (ám mint fentebb, a 3.3. és 4.3. alfejezetekben láttuk, az augusztus 2-i temetői zarándoklat kontinuus hagyomány volt).7 S mivel az Emlékkertben 1899 nyarától kezdve már nem volt ott az oroszlános Honvédemlékmű, a kollégiumi diákok és tanárok, illetve a nagyszámú közönség tagjai 1900. és 1901. március 15-én továbbra is a kollégiumi díszlépcsőház Petőfi-szobránál, majd a Kollégium udvarán, végül pedig a városháza előtt emlékeztek. Az ekképpen három belvárosi stációt érintő ünneplés időtartama mintegy két és fél órát vett igénybe, vagyis szinte pontosan megegyezett azoknak a korábbi, 1890-et megelőző alkalmaknak a terminusával, amikor még a kollégiumi ünneplést a honvédtemetői zarándoklat követte, amely után pedig visszatértek az Emlékkertbe (lásd erről a 3.4. fejezetet).8