A túlturizmus (overtourism) az elmúlt évtizedben a szektor egyik legégetőbb problémájaként tematizálta a tudományos kutatásokat, valamint a gyakorlati szakértők közreműködésével kidolgozott turizmusfejlesztési stratégiákat. Túlturizmus alatt azt a jelenséget értjük, amikor bizonyos desztinációk és attrakcióik oly mértékben válnak látogatottá, amely már nemkívánatos hatást gyakorol a turisztikai élményszerzési lehetőségekre, veszélyezteti a természeti értékek, illetve ember alkotta létesítmények megőrzését, és nem utolsó sorban zavarja a helyi közösség mindennapi életét (Dodds–Butler, 2019). A Covid–19 pandémia ideiglenesen ugyan a probléma visszaszorítását eredményezte (például: légszennyezés csökkenése, flóra/fauna természetes élőhelyének visszafoglalása), de a hirtelen visszapattanó nemzetközi turizmus ismét aktuálissá teszi a jelenséget. A pandémia során megélt egyéni izoláció továbbá nem csupán az utazási kedvet erősítette, hanem az utazás során szerezhető ingerintenzitás maximalizálásához is nagymértékben hozzájárult. Kutatások (Sezgin–Yolal, 2012; Gonzáles-Reverté et al., 2022) szerint az instant fogyasztás, a rövid, de valamennyi érzékszervre ható inger iránti igény megnövekedett a turisztikai célú utazások alkalmával is. Fogyasztásformáló tényezővé vált az önkárpótlás, a hedonizmus egy új szintje, ami azt jelenti, hogy az utazók egyre többet szeretnének megélni egy utazás alkalmával, igyekeznek minden elmaradt élményt bepótolni, amit a pandémia alatti elszigeteltség alatt nem állt módjukban átélni (Florek – Lewicki, 2022).