A zavart gondolkodású emberek már a legrégibb időkben is feltűntek társaiknak; néha isteni tulajdonságokat tulajdonítottak nekik, máskor máglyán égették el őket (lásd például az epilepszia történetét [Magiorkinis– Sidiropoulou–Diamantis, 2011]). Tudományos alapossággal először az iszlám kultúrában foglalkoztak mentális zavarokkal, az első ezredforduló környékén és az azt követő néhány évszázadban (Deuraseh–Mansor, 2005). Iszlám gondolkodók és orvosok írták le elsőként a legfontosabb zavarokat, ők ismertek fel először pszichoszomatikus betegségeket, és végül ők hozták létre a szociálpszichológiát is. Európában, bár a mentális működésekkel már az ókori Görögországban is foglalkoztak, a mentálisan zavartak számára létrehozott intézetekben – ilyeneket az első ezredforduló tájékán alapítottak – csak felügyelték, nem tanulmányozták vagy gyógyították a betegeket (Shorter, 1997). A gyógyító szándék megjelenésére a felvilágosodásig kellett várni, akkor azonban mintegy elszabadult a képzelet, és elméletek sorát hozták létre. A koncepciók egy része régi, például hippokratészi elméleteket fejlesztett tovább, de megjelentek újabb elméletek is például a Freudé (1856–1939), aki a lelket három részre osztotta. Az úgynevezett „ID” a tudatalatti, amely élvezetcentrikus, és ennek következtében az immorális „lélek” központja, míg a „szuperén” hordozza az erkölcsi normák rendszerét. A kettő között vergődik az „én”, amely az előző kettő „harcából” alakul ki, és e konfliktusból vezethetők le a mentális zavarok.