Az 1.1. pontban bemutatott, lényegében elszigetelt kezdeményeket követően a 19. századra tehető a magyar mint idegen nyelv intézményes formáinak kibontakozása (Nádor, 2017). Nádor szerint ez a térnyerés két folyamatból táplálkozott. Az áttörést egyrészt a nyelvészet önálló diszciplínává válása hozta meg. A 19. század második felétől kezdődően, a történeti-összehasonlító módszer elterjedésével megnőtt az igény arra, hogy a vizsgálandó nyelvek körébe a nem indoeurópai magyart is bevonják. A másik pedig az az ismert tény, hogy a magyar 1844-ben hivatalos nyelv lett hazánkban, ami a reformkor (1825–1848) törekvéseinek sorába illeszkedő politikai esemény is volt. Az „átállás” természetesen lassan történt meg, a felsőoktatásban a professzorok sok helyütt még hosszú évekig latinul tartották az előadásokat. Ahogy Nádor fogalmaz: „Úgy tűnik, hogy a magyar nyelv 1844-es hivatalossá tételének a híre kevéssé jutott el a magyar tudós professzorokhoz, akik még a kiegyezést megelőző években is ragaszkodtak a latinhoz” (Nádor, 2014). A Műegyetemen ugyan nem latinul, de nem is magyarul, hanem német nyelven tartották az előadásokat az 1860/1861. tanévvel bezárólag. Az 1861/1862. tanévtől – a történeti tanrendek tanúsága szerint – magyar nyelven folyt az oktatás akkor, amikor Steindl Imre és Szily Kálmán tanársegédként működött az egyetemen. Ez a kétirányú folyamat erőteljesen befolyásolta, hogy a magyar mint idegen nyelv megjelent mind a hazai, mind a külföldi oktatási rendszerben.