Ha górcső alá vesszük azt a szélesebb távlatú történelmi kontextust, amelynek alapozó szerepe volt az 1970-es években lendületet kapott magyar mint idegen nyelv önálló diszciplínává válásában, akkor megkerülhetetlen a magyar külpolitika első világháborút követő törekvéseinek rövid bemutatása, amivel a Nagy Háború utáni vereség okozta elszigeteltségből próbált kitörni Magyarország. Úgy vélték, a vereség okai abban keresendők, hogy nem ismernek bennünket eléggé a világban, ezért meg kell ismertetni külföldön a magyar nyelvet és a magyar kultúrát. Hogyan fordítható le ez egy konkrét cselekvési tervre? Úgy, ha a magyar elitet küldjük ki külföldi országokba, ahol megismertetik a külföldiekkel a magyar nyelvet, a magyar kultúrát, a magyar földrajzot és történelmet. Ehhez kellenek a külföldi „hadállások”: intézetek és egyetemi oktatóhelyek magyar lektorokkal. E gondolatiság mentén indult el szervezett formában a magyar nyelv és kultúra megismertetésének folyamata az európai országokban. Gragger Róbert már 1921-es Munkatervünk című írásában is valami hasonlóról beszélt, amikor azt mondta, hogy szükséges egy olyan sajtóorgánum létrehozása, amely a magyar népet tanulmányozza – ez lett az Ungarische Jahrbücher. (Gragger munkásságáról részletesen lásd: Brandt, 2019.) Hankiss János munkája pedig már az 1930-as évek végén mintegy összefoglalását adja az addigra kiteljesedett kultúrdiplomáciai tevékenységnek (Hankiss, 1936). Hankiss definíciója szerint a kultúrdiplomácia „külpolitikai hatások előidézése kulturális eszközökkel” (Hankiss, 1936, 3). A hatás, amelyet elő lehet idézni külföldön, az, hogy felfigyelnek ránk, ami csak úgy lehetséges, ha megmutatjuk kulturális értékeinket. Ebben óriási szerepe volt Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszternek (1922–1931) is, akinek a nevéhez nemcsak a népiskola-hálózat kiépítése, a polgári és a leányközépiskola megreformálása fűződik, hanem a külföldi magyar intézményhálózat megszervezése és külföldi ösztöndíjak adományozása is.