A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság után egy pillanatra úgy tűnt, hogy a közgazdasági fősodor visszhangbuborékjából szivárogni kezd az önbizalom, vagyis talán elérkezett a pillanat, hogy jelentősebb elméleti és módszertani változásokat láthassunk a közgazdasági gondolkodásban. Annak ellenére, hogy a kortárs akadémiai közgazdaságtan nagyon makacsul tétovázik ezen a téren, a közgazdaságtannak ki kell tágítania kutatási keretrendszerét, mégpedig úgy, hogy elismeri azt, amit Newton évszázadokkal ezelőtt hangsúlyozott: minden tudományterületnek meg kell találnia egy olyan kiindulási pontot, amely önmagában megmagyarázhatatlan, de ez minden magyarázat alapja. Ez a programadó terület pedig maga a komplexitástudatosság, ami nem csodaszer ugyan, de mindenképpen segíthet abban, hogy a közgazdászok és a gazdaságpolitikusok alázatosabban fogadják el, hogy bizony a társadalmi-gazdasági rendszer sokszor ambivalenciákkal terhes. Az egyéni szinten zajló, valamint az egész rendszerre kiterjedő dinamikus interakciók – legalábbis ezek nagy többségének – elismerése és az elemzésbe való bekapcsolása nélkül a makroökonómia kudarcra van ítélve.1 Hasztalan minden olyan intellektuális erőlködés, amely a valóság leírását egy-egy konkrét, szűken vett és jól körülhatárolt iskolába akarja beszuszakolni, így a főáramra építő szakpolitikáktól sem remélhető megnyugtatóan, hogy azok a fenntartható fejlődés felé képesek vezetni a modern társadalmakat.