A múlt század indusztriális gazdaságában egészen a század utolsó negyedéig – a termelés nagy tőkeigénye miatt – számos iparágban csak néhány nagyvállalat maradt a színen. Kevésbé tőkeigényes területeken is lokális monopóliumok épültek ki, a kisebb vállalatok is igyekeztek kizárni a versenyt saját körükben. Valamennyiüknek érdekében állt védeni saját piacát, hogy jó előre biztosítsák befektetéseik hosszú távú megtérülését. „Kényelmes világ volt, amelyben a piaci részesedések csak fokozatosan nőttek vagy csökkentek.” (Shapiro–Varian 1999: 173) A legtöbb szegmensben a munkapiacon is néhány oligopolista dominált (a nagy szakszervezetek). A technológiai változások viszonylag lassúak voltak,1 az árak és a versenytársak viselkedése pedig – a fentiekből következően – többé-kevésbé kiszámítható volt. A piaci szereplők hallgatólagos megállapodása alapján létrejött statikus, egyensúlyi piacokon a funkcionális merevség intézményessé vált. Ennek a „rendezett” állapotnak az információs technológiák berobbanása azonban – úgy tűnik – véget vetett. Szó sincs persze arról, hogy a formálódó információgazdaság szereplői ne próbálnák meg korlátozni a versenyt, és ezáltal stabilizálni a pozícióikat. Ebben a tekintetben egyáltalán nem különböznek egymástól a régi és az új gazdaság szereplői. Míg azonban az ipari kapitalizmusban az effajta versenykorlátozáshoz minden feltétel adva volt, a hektikus információgazdaságban sokkal nehezebb (és egyben kockázatosabb) a korábbi babérokon üldögélni. A cégek nemigen tudják távol tartani maguktól a versenyt – vagy magukat a versenytől.