Az európai uniós fiskális szabályok – hivatalos elnevezéssel: Stabilitási és Növekedési Egyezmény, SNE – 1998-as bevezetése óta eltelt két és fél évtized teljesítményével, illetve a keretrendszer több hullámban bekövetkezett átalakításaival kapcsolatban napjainkra már könyvtárnyi értékelés jelent meg a nemzetközi és a hazai szakirodalomban egyaránt. Ugyanakkor hagyományosan kevesebb figyelmet kapnak az SNE intézményi vonatkozásai, kormányzási–irányítási rendszerének aspektusai. A legutóbbi globális pénzügyi válságperiódusig (2008–2012) a fiskális szabályrendszer alapvetően szupranacionális, központosított keretek között üzemelt. A tagállamok közpénzügyi szabályozását – beleértve a szűkebb témánkat adó független fiskális intézmények (FFI) szerepét és felépítését – csak puha szakpolitikai ajánlások érintették, amelyek az európai jó gyakorlatok átvételét ösztönözték. Az SNE 2011 és 2013 között elfogadott reformjainak egyik hangsúlyos elemeként jelent meg a közös szabályok betartásánál a „nemzeti felelősségvállalás” (national ownership) erősítése. Ennek keretében került sor a tagállami fiskális szabályokkal, költségvetési eljárásrendekkel, középtávú tervezési keretekkel, illetve a költségvetési tanácsokkal2 szemben bizonyos minimális elvárások megfogalmazására, sőt ezt követően az eurózónás tagországok vonatkozásában kötelező FFI-feladatok is előírásra kerültek. A jogszabályi változások összhangban voltak az elméleti és empirikus közgazdasági irodalomban párhuzamosan formálódó többségi állásponttal, amely a szabályalapú költségvetési politika intézményi oldalának megerősítését tartotta a krónikus deficitre való hajlam egyik fontos csillapítójának.