Abban feltehetően igaza van Saussure-nek, hogy a nyelvet „eddig majdnem mindig más dolgoknak a függvényeképpen, más szempontokból közelítették meg”.1 És nem is csak az előző fejezetben elemzett úgynevezett külső nyelvészet szempontjairól van szó. Itt van mindjárt az átlagember igencsak felületes elképzelése, írja, aki „a nyelvben csupán nómenklatúrát lát, amely minden, a nyelv igazi természetére irányuló kutatást elfojt”.2 A nómenklatúrához, vagyis megnevezési szólistához való ragaszkodást Saussure kifejezetten károsnak tartja. „Bizonyos emberek számára a nyelv lényegében egy nómenklatúra, vagyis olyan elnevezések jegyzéke, amelyek velük azonos számú dolognak felelnek meg.”3 Például egy látott élő fának a fa szó, egy látott élő lónak a ló szó a pontos megnevezése, s a nyelvész dolga állítólag ezeknek a megfeleléseknek vagy meg nem feleléseknek a vizsgálata. Az a probléma ezzel a felfogással, írja Saussure, hogy „teljesen kész fogalmakat tételez fel, amelyek már a szavak előtt léteztek […], megengedi azt a feltevést, hogy a kötelék, amely egy nevet egy dologhoz kapcsol, egészen egyszerű művelet”, miközben ez koránt sincs így: „A nyelvi jel nem egy dolgot és egy nevet, hanem egy fogalmat és egy hangképet egyesít.”4