Chomsky tehát kimozdítja a mondatokat a hagyományos mondattanok által leírt rögzített struktúrából: átalakíthatónak, transzformálhatónak, vagyis dinamikus és nem statikus természetűnek írja le őket, amelyek egy „ha-akkor” elv alapján, bizonyos határok között, szabadon bővíthetőek, alakíthatóak. Kérdés azonban, hogy a „folyékonynak” tekintett mondatok esetén, amelyeknek a határai is csak ideiglenesen rögzíthetők, hogyan lehet megadni a jelentést. Vajon mi hordozza a transzformációs mondatok értelmét és jelentését? Talán van valami eleve meglévő jelentés a fejünkben, amelynek keressük a formáját és a struktúráját, a mondatalkotó elemek valamilyen bővülő és szűkülő láncát, ahogyan Chomsky írja? Az író-beszélő embernek nyilvánvalóan van valamilyen körvonalazatlan és homályos ideája megnyilatkozás előtt is és közben is, de itt a tartalom és a forma radikális elkülönítése majdhogynem értelmetlen. Ugyanis beszélés és írás közben, a rendelkezésünkre álló elemek és szabályok révén, a rögzítések és bővítések során tudjuk meg egyáltalán, hogy mit is akarunk valójában mondani, sőt azt is, hogy mit tudunk egyáltalán a beszédünk tárgyáról. „Nem igaz – írja Chomsky –, hogy »elkapunk« valami testetlen jelentést, amely ott szálldos a levegőben körülöttünk, azután létrehozunk egy formát, amely ezt »kifejezi«. Mindennek semmi értelme.”1