A beszédcselekvések kapcsán sűrűn felmerül a probléma, főleg a laikusok részéről, hogy a beszédnek cselekvési státusba való helyezése jelentősnek igyekszik feltüntetni olyan verbális megnyilatkozásokat is, amelyek ezt nem érdemlik meg, hiszen gyengítik és rombolják a tetteket és az emberi kapcsolatokat. Vajon nem tévedés-e, kérdezik, a képmutató, hazug beszédet, a színpadi ágálást és a költői fantáziálást, továbbá a félreérthető beszédet vagy a visszavont megnyilatkozást ugyanolyan cselekedetnek tekinteni, mint az iménti megnyilatkozásokat. Austin álláspontja elég világos: ezek is cselekedetek természetesen, csakhogy másmilyenek, mint az átlagos beszédcselekvések, hiszen a performatívumok is differenciáltak, nemcsak tartalmuk alapján, hanem státusuk és funkciójuk szerint is. Így különböztet meg négyféle performatívumot egymástól: a mindennapi vagy normális használatú performatívumok csoportját (eddig ilyenekről esett szó), továbbá 1. a hazugságokat, 2. a komolytalan megnyilatkozásokat és 3. a végig nem vitt beszédcselekvéseket. Úgy teszi fel a kérdést, hogy vajon az utóbbi három tekinthető-e sikerületlen performatívumnak, használatuk balfogásnak, hiszen valamilyen vonatkozásban egyik sem olyan, mint a mindennapi életben használt sikeres beszédcselekvési eljárás.