Austin előadás-sorozatának – és könyvének – közepe környékén érdekes változást figyelhetünk meg. Az olvasó több utalást találhat arra nézve, hogy talán még sincs radikális különbség a perlokúciós és a konstatív megnyilatkozások, vagyis a cselekvő és a valamit megállapító mondatok között. Az első fejezetek alapkoncepciója az volt, ezeket elemeztük az előző fejezetben, hogy kijelentésformájuk ellenére a performatívumok nem igazak vagy hamisak, hanem sikerültek vagy elhibázottak, szemben a konstatívumokkal, amelyek viszont igaz vagy téves megállapítások. Austin ugyanis olyan pragmatikus (ténylegesen használt) és a grammatikusok által eladdig mellőzött mondatokat kezdett el vizsgálni, amelyek önmagukban és közvetlenül is cselekvések. A cselekvő mondatokra, azaz performatívumokra való rátalálás tudománytörténeti jelentőségét aligha lehet túlértékelni. Austin azonban kutatásai során rájött arra, ahogy a cselekvés sokkal általánosabb vonása a nyelvnek, semhogy ezt a vonást a performatív igékkel képzett mondatokra lehessen szűkíteni. Ugyanez fordítva is áll: a performatív megnyilatkozásokból sem lehet száműzni az igazságot és a tévedést. A tett és a beszéd, a cselekvés és a nyelv radikális és káros elkülönítését ezért talán nem úgy lehet feloldani, hogy megmutatjuk, bizonyos nyelvi formák használata nemcsak ábrázolás, hanem kifejezetten cselekvés. Pragmatikusan szemlélve ugyanis minden nyelvi megnyilatkozás cselekvés, a konstatívum is az. Nyilvánvaló, hogy ez az eredeti austini koncepció bővítése, továbbfejlesztése. Vagy ahogyan Szili Katalin nyelvész írja: Austin további kutatásai során „a konstatívumok és a performatívumok egyértelműnek tűnő elkülönítése helyett azt tapasztalta, hogy az explicit performatívumokat tartalmazó megnyilatkozásokkal is végezhető állítás – Állítom, hogy így történt –, illetve talált olyan performatív mondatokat is, amelyekben nincs performatív ige – Az ülés kezdetét veszi”. S ebből „azt a következtetést vonta le, hogy lényegében minden megnyilatkozásunk cselekedetértékű”.1