Ennek megfelelően a Habermas által képviselt egyetemes pragmatika megpróbálja általánosítani az érvényesség fogalmát egyrészt a kijelentések igazságigényén túl más funkciók számára is, másrészt viszont az érvényességi feltételeket nem a mondatok szintjén, nem szemantikailag ragadja meg, „hanem megnyilatkozások számára pragmatikai szinten”. Ezen a szinten azonban a megnyilatkozás egyrészt mások értelmezésének, várható reagálásának a figyelembevételével történik, tehát interaktív, másrészt összetett valóságot prezentál és formál. Vagyis, érvel Habermas, tovább kell vinni a nyelvfilozófiai paradigmaváltást, ami szakítás a logosz és a tükröző leírás kitüntetett szerepével. Ez azt jelenti, hogy a kijelentő mód mellett más nyelvhasználati módok érvényességi igényét is el kell ismerni, és tisztázni kell azt is, hogy ezek milyen valósághoz kapcsolódnak, és milyen világ létrehozásában segédkeznek. Vagyis „az illokúciós szerepet ne úgy állítsuk szembe az érvényességét megalapozó propozicionális alkotórésszel, mint valami irracionálisat”. Ez a felfogás feltételezi, hogy a beszélni és cselekedni tudó alanyok nem csak egyetlen világban képesek kompetensen mozogni és cselekedni. Ezért Habermas azt javasolja, hogy az effektív cselekvők differenciáló tetteihez hasonlóan a külvilágot teoretikusan is „válasszuk szét egy objektív és egy társadalmi világra, és a belső világot mint ennek a külvilágnak egy kiegészítő fogalmát vezessük be. Az igazság, helyesség és hitelesség ennek megfelelő érvényességi igényei vezérfonalat nyújthatnak azon elméleti nézőpontok kiválasztásához, melyekre támaszkodva megalapozhatjuk a nyelvhasználat alapmódjait (vagy a nyelvi funkciókat) és osztályozhatjuk nyelvenként különböző beszédaktusokat.”1