Az eddig áttekintett kohézió és koherencia nemcsak a szövegszerűség legnyilvánvalóbb sajátosságai, hanem azt az összerendezettséget és egységet is biztosítják, amely nélkül nincs semmilyen értelmezhető emberi megnyilvánulás. Ennek ellenére „az emberek képesek és szoktak is használni olyan szövegeket, amelyek – különféle okokból – nem látszanak teljesen kohéziósnak és koherensnek”.1 Az attitűd a szöveghasználat gyakorlati természetével van összefüggésben, amelyet Beaugrande és Dressler szövegműveletnek nevez, én azonban szívesebben hívom szövegcselekvésnek vagy diskurzusnak. A dolog egyszerűen azt jelenti, amit szerzőink tagadóan úgy fogalmaznak meg, hogy „a nemkommunikatív szöveget nem tekintjük szövegnek”.2 Ám a kommunikált szövegnek, vagyis a diskurzusnak mindig van létrehozó és befogadó alanya, alkotója és értője, vagyis vannak konkrét cselekvő személyei. Ők a „szövegcselekvők”, hiszen a szövegekhez cselekvően viszonyulnak. Számukra a szöveg nem bonyolult struktúrával rendelkező rögzült és határolt tárgyiság, hanem cselekedeteik megmunkálandó matériája és terméke. Ráadásul ez a kettő átmegy egymásba; a létrehozás kapcsolódás a valahogyan értett szövegekhez, az értés pedig újralétrehozása annak a szövegnek, amit érteni akarunk.