A kétpólusú világrend bukását követően az Egyesült Államok – amely az egyedüli globális szuperhatalom maradt –, illetve az általa vezetett NATO versenytárs nélkül találta magát. Gyakorlatilag lényeges orosz ellenállás nélkül sikerült elfogadtatnia saját elképzeléseit a Szovjetunióval, illetve annak utódjával – az Oroszországi Föderációval – a német újraegyesítés és a fegyverzetkorlátozás kérdéseiben, és sikerült kibővítenie a szövetséget a szovjet blokkról levált kelet-közép-európai államokkal, beleértve az orosz „közel-külföldhöz” sorolt balti országokat is. A Szovjetunió felbomlását követően az amerikai elnökök doktrínái (Bill Clinton democratic enlargementje és George W. Bush freedom agendája) az Egyesült Államok kül- és biztonságpolitikájának egyik központi törekvésévé tették a demokráciaexportot. Ekkor vált törvényileg is támogatott módon finanszírozhatóvá – az amerikai költségvetésből – olyan civil szervezetek működése, amelyek a demokratikus átalakulásban támogatni kívánt célországokban belülről járultak hozzá ennek gyorsításához. 2004-ben az Európai Unió tagjai közé fogadta a balti országokat, 2008-ban pedig meghirdette keleti partnerség projektjét, amelynek nyíltan felvállalt célja volt hat posztszovjet állam (Örményország, Azerbajdzsán, Grúzia, Moldova, Ukrajna, Fehéroroszország) európaizálása, vagyis a nyugat-európai társadalmi-politikai berendezkedés orosz határig való kiterjesztése. Mindezeket súlyos és komoly biztonságpolitikai kihívásnak élte meg az orosz vezetés.