A második világháború végére a vesztes tengelyhatalmak – Németország, Olaszország és Japán – kiszorultak a nemzetközi politikából. A volt nagyhatalmak közül Franciaország és Nagy-Britannia is sokat veszített befolyásából, így a háború lezárása egyben az európai nagyhatalmak hegemóniájának, „az európai korszaknak” a végét is jelentette a világpolitikában. Két meghatározó szuperhatalom maradt: az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió. A háború legnagyobb nyertese az USA lett, termelési kapacitása a háború idején 31%-kal, gazdasága pedig évi 18–19%-kal növekedett. Gazdasági ereje mellett látványosan megnövekedett a katonai is, s az atombomba birtokában, valamint az óceánpajzs védelmében szinte sebezhetetlen szuperhatalommá vált. Mint vezető gazdasági és katonai hatalomnak részt kellett vállalnia a nemzetközi életben, nem térhetett vissza a két háború közötti elzárkózás politikájához. Elgondolása az volt, hogy egy világméretű gazdasági program segítségével megteremtik a világgazdaság egységét, ami biztosíthatja az állandó gazdasági növekedést, a világbéke legfőbb zálogát. Ennek feltétele hatékony nemzetközi szervezetek – mint az ENSZ, Világbank, Nemzetközi Valutaalap stb. – működtetése. Az amerikaiak által támogatott elképzelés szerint tehát az új nemzetközi világrend a nemzetek együttműködésére épített, és legfőbb célja a béke és biztonság fenntartása volt. Ennek a világrendnek a középpontjában az ENSZ állt, amely akkor tud hatékonyan működni, ha legalább a Biztonsági Tanács öt állandó tagja hajlandó együttműködni. Azonban az 1947-től kibontakozó hidegháború ezt lehetetlenné tette.