Afganisztán törzseit (pastu, tadzsik, hazara, üzbég stb.) a történelem során egyetlen nagyhatalomnak sem sikerült tartósan pacifikálnia. A szövetségben egyesült afgán törzseknek a 18. század közepére sikerült felszabadulniuk az idegen uralom alól, azonban a 20. század elejéig a terület nagyhatalmi (brit és orosz) ütközőzónának számított. Afganisztán 1919-ben nyerte el függetlenségét, és az ország 20. századi történelmét polgárháborúk, államcsínyek és sikertelen reformkísérletek jellemezték. A stabilitás leghosszabb időszakát (1933–1973) Zahir sah uralma jelentette, akit mostohatestvére buktatott meg vértelen államcsínnyel. 1978-ban egy kommunista hátterű párt puccsal magához ragadta a hatalmat. Az országban polgárháború bontakozott ki, a szovjetbarát kormány a terror módszerét alkalmazta ellenfeleivel szemben, így tömegek menekültek el az országból. Amikor 1979-ben sor került Taraki kormányfő meggyilkolására, Moszkvában a direkt katonai beavatkozás mellett döntöttek. Az új kormányfőt, Hafizullah Amint a szovjet különleges erők családjával együtt likvidálták, és az ország stratégiai pontjait 40 ezer fős szovjet expedíciós erő szállta meg. Kitört a szovjet–afgán háború (1979–1989). Mint fentebb már utaltunk rá, ez az agresszív szovjet fellépés vetett véget az enyhülési folyamatnak, és robbantotta ki az úgynevezett kis hidegháborút az USA és a Szovjetunió között. A bevonulást élesen elítélte a nemzetközi közvélemény, az USA az 1980-as moszkvai olimpia bojkottjára szólított fel.