Jakobson nem azt állította, hogy az irodalmi műveknek csak poétikai funkciójuk van, hanem azt, hogy dominál bennük a poétikai funkció, amely nem más, mint a nyelvileg megjelenő formai elemek specifikus kombinálásával elért esztétikai hatás. De ha van referenciája a költészetnek, akkor ezt a referenciát hogyan kell érteni, különösképpen „formalista alapon”? Könyvünk témája szempontjából vizsgálódva: lehet-e köze az így felfogott irodalomnak a társadalomtudományokhoz? Jakobson válasza ezekre a kérdésekre az, hogy a költői mű referenciális funkciója a többértelműség révén van jelen. „A poétikai funkciónak a referenciális funkcióval szemben megállapítható felsőbbsége nem szünteti meg magát a referenciát, hanem csupán többértelművé teszi.”1 Ennek alapja az a tény, hogy „a többértelműség minden önmagára irányuló közleménynek elidegeníthetetlen, belső jellemzője, röviden a költészetnek lényegéből következő jegye”.2 Kétségtelen, hogy a műalkotások összetett jelentésűek, többértelműek. Csakhogy a referenciális nyelv, köztük a tudomány nyelve is, egyértelműségre törekszik: a tudós lehetőleg pontosan azt akarja mondani, amire gondolt, s amire mások is gondolhatnak, ha hallják vagy olvassák prezentált gondolatait. De akkor miről és hogyan referál az irodalmi mű, ha ab ovo többértelmű, ezáltal ellentétes irányba mozog, mint a tudományos közlemény?