Már a pszichoanalízis is azt derítette ki, írja Derrida, hogy a szövegeink nem uralhatók. „A disszemináció vég nélkül megnyitja az írásnak ezt a repedését, mely nem varrható többé össze, a helyet, ahol sem az értelem, legyen bár többes, sem a jelentés semmilyen formája nem írástalanítja többé a nyomot.”1 Így kell érteni a sokszor félremagyarázott derridai mondatot: minden írás és szöveg, merthogy a létezés nyomot hagyás, amely maga a beírás, ezért egyben olvasható értelemadás is. Mégpedig közvetlenül az ember által, jóllehet ezt a felvilágosodás koráig úgy képzeltük el, hogy egy transzcendens (világon túli) abszolút értelemadó lény értelemadását írjuk és olvassuk bele a valóságba, vagy olvassuk ki belőle. Majd annak abszolút és esszencialista objektivitását. Ezért is utalhat Derrida saját felfogásának radikalitására: „A disszemináció a szöveg fogalmának szabályozott kibővítésével, az értelem vagy vonatkozás (a »dolog« előzetessége, realitás, objektivitás, lényegiség, létezés, érzékelhető vagy felfogható jelenlét általában stb.) hatásainak más törvényét írja be, egy más viszonyt a metafizikai értelemben vett írás és annak (történeti, politikai, gazdasági, szexuális stb.) »külsője« között.”2 Ennek megfelelően nevezi naivnak azt a felfogást, amely eleddig „saját szövegét a dologhoz, az utalóhoz, a valósághoz, vagyis egy végső fogalmi és szemantikai instanciához viszonyította”.3