Az olvasót és az olvasói értelemadást appercipiáló elméletnek először is arra a kétkedő felvetésre kell választ adnia, hogy vajon nem rombolja-e le ez a felfogás a tudományos objektivitás eszméjét. Hiszen ha az emberi értelmezések a meglévő objektumokkal azonos szintre kerülnek, akkor kétségessé válik az irodalmi és bármely valóságterület tudományos megragadhatósága. A felvetés – talán mondanom sem kell – mélyen érinti a társadalomtudományt, a társadalomtudományi gondolkodást is. Jauss válasza az, hogy koránt sincs erről szó. Azt írja: „Az irodalomtörténet megújítása megköveteli, hogy leromboljuk a történelmi objektivizmus előítéleteit […]. Az irodalom történetisége nem az »irodalmi tények« utólag létrehozott összefüggésén alapszik, hanem az irodalmi mű előzetes olvasói befogadásán. Ez a dialógusviszony az irodalomtörténet számára is primer adottság; az irodalomtörténész is állandóan olvasóvá változik vissza, mielőtt sort keríthetne a mű megértésére és besorolására.”1 Kulcsmozzanatnak itt „a történelemben uralkodó objektivitás-ideológia” bírálatát tartom. A történelemre és a jelenre vonatkoztatott objektivista és pozitivista idea ugyanis kényszeresen azokat az önmagukban létező dolgokat keresi, amelyek látványa, tapasztalata, struktúrája és törvénye mindenkinek ugyanaz, vagyis kőkemény és szigorúan objektív valóságnak van elgondolva. Nem elég azonban, hogy ilyet még soha senki nem talált – bár nagy erővel próbálunk ilyenféle „dolgokat” találni és ilyenféle ideákat másokra erőltetni –, ebben a felfogásban nincs számottevő helye semmiféle szellemi terméknek, az irodalomnak sem, legfeljebb „dologként”, vagy ahogy Jauss írja, emlékműként, amely „monológ formájában hirdeti saját időtlenségét”.2