Lukács szerint a művészi és irodalmi munkák értelmezése és megítélése kapcsán alapvetően azt kell vizsgálni, hogy alkotója miként tükrözte vissza a körülötte lévő és tőle független valóságot, összekapcsolva természetesen a műalkotások ontológiai sajátosságaival, amelynek hét meghatározó vonását tekintettük át az előbbi pontban. Az ember legáltalánosabb magatartásainak egyike ugyanis az, hogy reagál, méghozzá különbözőképpen a környezetére, az objektív valóságra. Ezek közül az egyik a műalkotásokat eredményező esztétikai reagálási mód. Az esztétikum sajátosságának „döntő alapgondolata az – írja Lukács –, hogy a visszatükrözés mindegyik fajtája […] ugyanazt az objektív valóságot ábrázolja”. Ennek megfelelően a művészetet „a valóság visszatükrözésének sajátos megjelenési módjaként” fogja fel, amely különbözik a mindennapi, a vallási és a tudományos visszatükrözéstől. Ezért is Lukács felfogása – a visszatükrözés középpontba állítása következtében – egyértelműen és következetesen materialista irodalom- és művészetfelfogás, amely „a tárgyiság összes formáit […] az idealizmustól eltérően nem valami alkotó tudat termékének tekinti, hanem a tudattól függetlenül létező objektív valóságot pillantja meg bennük”. Ám az kifejezetten téves elképzelés, bár jó sokan gondolják, hogy „a visszatükrözés mechanikusan, fotokopikusan megy végbe”.1