A marxista világszemlélet egyik központi gondolata a társadalmi elkötelezettség felvállalása, konkrétabban az elnyomottak és a szegények helyzetének a felmutatása és a társadalmi változások támogatása. Lukács György ezt az attitűdöt és igényt a művészekre és az irodalomra is kiterjeszti, ami nem egyszerű eset, hiszen az alkotók többsége köztudottan nem kíván részt venni a politikai küzdelmekben. Először is, állapítja meg Lukács, éppen az alkotói elkötelezettség kérdésében „vertek legmélyebben gyökeret az előítéletek”.1 A művészek, de a tudósok is, többnyire azt állítják, hogy ők elfogulatlanul és pártatlanul, tisztán csak szakmájuk szabályait és normáit követve alkotnak. Általánosabban szólva; a (párt)politikai befolyás csak ártalmára válik a művészetnek, és persze a tudománynak is, mert eltéríti a valóság tárgyilagos ábrázolásától azokat, akik önként vagy kényszerből részérdekek, nemtelen törekvések mentén pártok szolgálatába állnak. A pártoknak és a hatalomnak nem dolga beavatkozni a művészi életbe. Hivatkoznék itt egy nevezetes magyar példára. Domokos Mátyás írja: „az irodalompolitikát Illyés Gyula »újabb kori nyelvünk legárulkodóbb szavának« nevezte, még 1944-ben, nem sokkal Babits halála után, de már a Magyar Csillag hasábjain, majd így folytatta: »Ki párosította össze ezt a két szót, a hattyút a görénnyel2950 Domokos ehhez még hozzáfűzi: „irodalom és politikai hatalom, szellem és államigazgatás rokon indulatú és fűtöttségű szembenállása már későbbi idők fejleménye, eredeti cikkének [későbbi] közreadása idején éppen ezért javította ki, illetőleg cserélte ki, a fölösleges magyarázkodást elkerülendő, a »görény« kifejezést »héjára« Illyés.”3