A nők számára a szexuális vonzerő és az anyaság a központi rendezőelv, amelyre valamennyi társadalom épít, a nemekre vonatkozó első kriminológiai elméletek is ezzel magyarázták a nők és férfiak bűnözése közötti különbséget. Lombroso és Ferrero (1897) a nőiesség férfihoz képesti, azaz biológiai rögzítettségét tartották alapvetőnek. Freud (1995) a női és férfiszexualitás eltérő gyökereiben látta az eltérést. A Glueck házaspár (Adler et al. 2000) szerint a női szexualitás társadalmi kontrollja elleni lázadás okoz bűnelkövetést, míg Otto Pollak (1950) úgy vélte, a nők testi-lelki sajátságai szabnak gátat a bűnözésnek, a kockázatvállalás hiánya, sőt a férfiak nők iránti elnéző magatartása az ok. Hasonló álláspontot képviseltek a magyar kriminológusok is, kezdetben a kriminálbiológiai (Schäfer 1947) és a kriminálpszichológiai irányzatok (Irk 1912) voltak hatással a női bűnözés értelmezésére. Az 1960–1970-es években a fejlett világban mindenütt radikális változás történt a nők helyzetében, a nők nemcsak tömegesen vesznek részt az oktatásban, de több helyen meg is haladják a férfiak számát, ahogy a gazdaságban és a munka világában is. Következményként a felsorolt területeken megnövekedtek a női bűncselekmények. A magyarázatukra született elméletek az emancipációra épültek. Adler (1975) és Simon (1975) liberalizációs elméletei szerint, miután a két nem között nincs alapvető különbség, a nők társadalmi és gazdasági státusának közeledése a férfiakéhoz automatikusan emeli a bűnelkövetési alkalmak számát is (Chesney-Lind–Pasko 1997; Miller 1998). A női életmód változásából eredő bűnelkövetési alkalmak és a termelésben megjelenő nők körében megnövekedett bűnözés a magyar kriminológiai kutatásokban is felvetődött (Női bűnözés 1998). Az azóta eltelt időszakban a magyar vizsgálatok adatai is megerősíteni látszanak, főként a bűnelkövető nők körében, a nők „férfias” tulajdonságainak erősödését (Gilányi 2010). Eközben a klasszikus női bűnözésről is számtalan magyar kutatás, monográfia született.1