A címkézéselméletről kötetünkben korábban már szóltunk,1 és akkor röviden kiemeltük a kontrollintézményeknek ‒ köztük a rendőrségnek ‒ a deviánssá minősítés folyamatában betöltött szerepét. A címkéző pozíció egyáltalán nem meglepő, hisz a rendőrség pusztán alapvető funkcióival résztvevője ennek a folyamatnak, ami természetes velejárója működésének. Ehhez társul még viszont az intézmények tagjainak különféle hozzáállása vagy épp a bevált rendőrségi gyakorlat, amely nem nevezhető minden esetben nélkülözhetőnek. A megbélyegzésről szóló korábbi tanulmányok közül például Kai Theodor Erikson (1966) tanulmányában a deviancia kezelésére hivatott kontrollintézmények többségéhez devianciafenntartó szerepet társított. Arról írt, hogy a büntetés-végrehajtási intézetek és az elmegyógyintézetek egyik jól látható funkciója, hogy a deviánsokat hosszú ideig egy csoportba gyűjti, további lehetőséget teremtve arra, hogy összezárva egymástól tanuljanak, ezzel voltaképp a deviancia újratermelődését és fennmaradását idézve elő. A címkézés formális folyamatát a rendőrségi és a bírósági eljárásokban egyfajta ceremóniának (commitment ceremonies) nevezte, amelyben a normasértőt a protokolláris állomásokon átvezetve hivatalosan is deviánssá avatják. A rendőrségen az elfogás, a gyanúsítottkihallgatás, a bíróságon a tárgyalások sora és a perbeszédek alakítják azt a dramatikus környezetet, amely a végén nem csupán az egyén külső megítélését, hanem az önmagáról alkotott képét is átformálja. Miközben a hatóság tagjai a rendőrségen, a bíró, az ügyész és a védő megszokott szerepük szerint járnak el, egyben ítéletet is hoznak az egyén felett. Erikson ezt több szempontból is egy ördögi körnek nevezte. Az egyik ilyen szempont, hogy a démonizált szerep alól egyáltalán nincs mentesítés, vagyis amikor az egyén visszacseppen a normális társadalmi közegébe, már senki sem bízik meg benne úgy, mint előtte. Álláspontja szerint abban az esetben, ha az el nem fogadás a deviánsnak felavatott egyén szélesebb társadalmi környezetében többször is előfordul, „maga is azon kezd el gondolkodni, hogy igazából kilépett-e a deviáns szerepkörből” (Erikson 1966; Rácz et al. 2001, 51–53). Ha a szerepkörrel való azonosulás megtörténik, az egyén egy rögzült életpályára ráállva egyre közelebb kerül a deviáns életmódhoz.