Nyilvánvaló, hogy egy jól működő társadalomban a rendőrségnek nem lehet célja a bűnözéstől való félelem fokozása, főként a félelem fenntartása. Az már más kérdés, hogy működési nehézségek vagy a formális elvárások nyomása előidézheti, hogy az objektív ismeretek közlését elhagyják, vagy ne adjanak részleges tájékoztatást a valós tényekről, illetve egyes jelenségek súlyát semlegesítsék (neutralizálás). A rendőrség birtokában lévő objektív ismeretek közzétételét érintő dilemmákat sokféle ‒ kevésbé megalapozott ‒ társadalmi magyarázat övezi: 1. vannak, akik azt hangoztatják, hogy mindez a rendőrségi reputáció megőrzése érdekében történik így; 2. mások azt feltételezik, hogy a lakosság körében kialakuló indokolatlan pánik vagy túlzott félelem megelőzése a cél; 3. de a közbeszédben felmerül az is, hogy a lakosság körében a rendőrség részéről nem kontrollálható önvédelmi mechanizmusok kialakulásának elkerülése a fő motiváció (például vigilantizmus vagy a gyűlöletkeltésen alapuló erőszakos konfliktus). A feltételezéseknek nem túl sok az igazságalapja. Az effajta feltételezésekre okot adó tevékenységek egy ismert és valóban előforduló módja a bűnügyi statisztikai adatok szűrése és ezzel együtt az a beszámoló, amely csupán a pozitív és eredményes rendőri teljesítményről szól. Idetartozik az a rendőrségi kommunikáció is, amely során a rendőrség képviselői arról biztosítják a lakosságot, hogy a félelmet keltő jelenség kontrollját a rendőrség kézben tartja, miközben a lakosság tapasztalatai ezzel szögesen ellentétesek. Végül a bűnözési félelem fenntartásának egyik legjellegzetesebb vetülete lehet a semlegesítés. A semlegesítés nagyon gyakran azon a rendőri értelmezésen alapszik, miszerint a lakosság által veszélyesnek tartott devianciák valójában nem annyira veszélyesek a társadalomra, ezért azokkal szemben a lakosság félelemérzete indokolatlan. Az efféle rendőri attitűdök épp a félelmet keltő jelenségek szubjektív és objektív megközelítése közötti különbségekből fakadnak. A szubjektív oldalon álló lakosság azon felül, hogy kevesebb ismerettel rendelkezik a deviáns jelenségek természetéről, a jelenséget súlyosabbnak ítéli, mint az objektív oldalon álló hatósági személy, aki a megfelelő ismerettel a jelenséget feleannyira sem tartja veszélyesnek. A kétféle nézőpont közötti eltérőség okán fordulhat elő, hogy egy rendőr nem megfelelően reagál a lakosság bejelentéseire vagy a félelemérzet látható jeleire, kommunikációiban vagy valós reakcióiban folyamatosan azt fejezi ki, hogy a veszélyesnek vélt jelenség veszélytelen. A semlegesítés abban a hatósági működésben is visszatérő gyakorlat, amely szigorúan a jogszabályi lehetőségek mentén mechanikusan zajlik. Csak azokat a társadalmi jelenségeket tekintik veszélyesnek és kockázatosnak, amelyek jogsértők. Ez esetben más félelemkeltő devianciákra nem fordítanak kellő figyelmet, és gyakran hivatkoznak a rendőrség jogszabályok által meghatározott működésére.