Az operáns kondicionálás teóriája Ivan Petrovics Pavlov (1849–1936) orosz fiziológus 1891-ben felállított klasszikus kondicionáláselméletében és Edward Lee Thorndike (1874–1949) amerikai pszichológus 1911-ben kidolgozott tanuláselméletében (Thorndike 1911) gyökerezik, de Burrhus Skinner (1904–1990) 1938-ban végzett kísérleteihez áll a legközelebb. Az operáns kondicionálás elmélete arról szól, hogy az egyén a viselkedését a pozitív vagy negatív visszajelzés vagy válaszinger szerint alakítja. Abban az esetben, ha cselekvéseire a környezetétől pozitív visszajelzést kap, akkor azt megismétli és rögzíti. Minél gyakoribb a pozitív visszacsatolás, annál valószínűbb, hogy a cselekvés megismétlődik, majd ezáltal internalizálódik. Ennek ellenkezőjét váltja ki a negatív visszajelzés, amikor válaszul negatív inger érkezik. Ebben az esetben cselekvést az egyén (a vizsgálatban az állat) nem ismétli meg és nem is rögzíti. Az operáns kondicionálás a szocializáció, sőt a társas interakciók folyamatának egy bevált eszköze és szükségszerű része (Skinner 2005). Ha a szülő a gyermek bizonyos cselekvéseire pozitív visszajelzést ad válaszul (dicséri, megjutalmazza), és cselekvésének helyességében őt megerősíti, akkor a gyermek a szóban forgó cselekvést többször megismétli és megtanulja. Ha viszont egy magatartásformára negatív választ kap, akkor azt a gyermek később kevésbé tanúsítja. Az operáns kondicionálás a bűnözés tanulásában is meghatározó, ugyanis a deviáns cselekvésekre való pozitív visszajelzés azt jelenti, hogy az adott cselekvés helytálló, elvárt, kívánatos.