Egy-egy közösség kialakulása saját normarendszerének megalkotásával és a normarendszer határainak kijelölésével indul. A normaképzés a legkisebb szubkultúráktól a domináns társadalomig egyaránt természetes folyamat, így az is magától értetődő, hogy a közösségek saját érték-norma-kultúra tengelyén értelmezik önmagukat, illetve a határokon kívül eső más közösségeket egyaránt. Thorsten Sellin (1938) amerikai kutató épp ebből kiindulva úgy értelmezte a deviáns szubkultúrák kriminalitását, hogy az a közösség értékés normarendszere, illetve kulturális mintázata közötti eltérőségben létrejövő kulturális konfliktusok hozadéka. Sellin kétféle kulturális konfliktust emelt ki. Elsődleges kulturális konfliktusként határozta meg azt az állapotot, amikor két eltérő kultúra összeütközésbe kerül, vagyis amikor egy társadalomba bevándorló közösség és a többségi társadalom között alakul ki konfliktus, illetve amikor egy társadalom más társadalmakra terjeszti kultúráját, végül abban az esetben, amikor két szomszédos társadalom között feszül kulturális ellentét. Másodlagos kulturális konfliktusnak nevezte azt a folyamatot, amikor az összeütközés egy homogén társadalomban kialakuló szubkultúra és a domináns kultúra között jön létre. Ebben az esetben a szubkultúra tagja dönt értékirányultságáról és ezzel arról is, hogy melyik közösség normarendszerét képviseli. Sellin kulturáliskonfliktus-elméletéhez fűződik Walter Miller központiproblémák-elmélete is (1958), amely a bostoni bandák attitűdjeinek vizsgálatára épült. A vizsgálat e deviáns szubkultúra hat központi kérdése köré szerveződött, ami egyben saját érték- és normarendszerüket, elvárásaikat is kifejezte. A legfontosabb központi kérdés: balhé, keménység, eszesség, izgalom, szerencse, autonómia, ami egyben cselekvésmeghatározó erejű volt abban az értelemben, hogy a bandához való tartozás érdekében a tagok minden központi tényezőnek próbáltak megfelelni.