A címkézéselmélet több teoretikus nevéhez fűződik, úgymint George Herbert Mead, Howard Becker, Frank Tannenbaum, Harold Garfinkel, Emil Goffman és Edwin Lemert. Az interakcionista paradigmához tartozó elmélet többek között abból a kérdésből indult ki, hogy a társadalomban egyes cselekvések miért normasértők, míg más magatartások miért nem. A válasz az, hogy egyes magatartások nem önmagukban deviánsak, hanem akkor, ha azt a társadalom, illetve a társadalmi kontroll intézményei deviánsnak minősítik. A normákat a hatalommal rendelkezők, a döntéshozók (morális felügyelők) szűk rétege szabja meg, ezzel együtt azt is, hogy hol vannak a társadalom normahatárai (Tierney 2006; O’Brien‒Yar 2008; Brown et al. 2013; Carrabine et al. 2004; Goode 2015; Rosta 2007; Korinek 2010; Győry 2016). A teória szerint a deviáns magatartás társadalmi interakciókban keletkező társadalmi produktum, amely leginkább a hatalommal rendelkezők érdekeit sérti. Becker szerint a szabályok érvényesítése egy folyamat eredménye, amelyben a szabályalkotók ellentétes akarata áll egymással szemben. Hogy mikor melyik szabály lesz érvényes, az attól függ, hogy a szabályalkotó csoportok között az erőviszonyok hogyan alakulnak (Becker 1963; Győry 2016, 171). Mead szerint az egyén vagy közösség önmaga identitását, szerepét és cselekvéseit a társadalmi interakciókban mások által róla kialakított attitűdök mentén formálja, vagyis az „én” a társadalmi interakciókban fogalmazódik meg, és alakul „reaktív énné” (Mead 1934). Mead tétele a címkézéselmélet egyik alapköve abban a tekintetben, hogy az egyén a környezete és a társadalmi kontrollintézmények vele szemben kialakult és ismétlődő attitűdjei mentén értelmezi önmagát deviánsnak. A címkézési folyamat eredménye lehet az elsődleges és másodlagos deviancia, amelyeket Tannenbaum (1938) és Lemert (1951) különböztetett meg. Az egyén a társadalom által kevésbé elítélt normaszegését követően elindul ugyan a címkézés útján, de nem jut el a bűnöző szerepig, és nem is azonosul azzal – főként, ha cselekménye látens marad. Ha viszont normasértő szerepét egyre többen és többször hangsúlyozzák, az egyén ellenállását további normasértéssel fejezi ki, ami még több szabályszegést eredményez, végül már a hatóság is felelősségre vonja. A címkézés mélyül, az egyén önmagáról bűnözői önképet alakít ki. Ebben a fázisban már megfogalmazható a másodlagos deviancia, ami az egyén számára káros következményekkel jár: egyre több deviáns magatartást követ el, keresi a deviáns közösségek köreit, azonosul a bűnözői szereppel, és valóban elindul a bűnözői karrier útján (Rácz et al. 2001, 121–143). A címkézés az intézményekben tovább zajlik, a gyanúsított a kihallgatástól a szabadon bocsátásig egyfajta lefokozási szertartáson megy keresztül, majd a társadalomba kilépve örökre megbélyegzett lesz (Rácz et al. 2001, 143).