A rutintevékenységelméletet Lawrence E. Cohen és Marcus Felson dolgozta ki (1979). Álláspontjuk szerint a bűncselekmények elkövetése térben és időben egyre inkább illeszkedik a társadalom tagjainak életritmusát és mindennapjait átszövő rutintevékenységekhez, vagyis olyan cselekvésekhez, amelyeket az egyén alapvető szükségletei kielégítése céljából naponta elvégez. Ilyen tevékenység a munkába vagy iskolába járás, a közlekedés, az ügyintézés, a bevásárlás, a szórakozás és egyéb társas időtöltés. Cohen és Felson az Amerikai Egyesült Államok társadalmi, gazdasági, technikai fejlődésével dinamikussá vált jelenségek és a bűnözés térbeli és időbeli kapcsolatának kiemelésével arra utalt, hogy valójában a rutintevékenységek azok, amelyek révén a bűncselekmény elkövetője az áldozattal vagy a célponttal kapcsolatba kerül (Adler et al. 2005, 261). Az elmélet különböző kriminológiai irodalmak szerint számos deviáns magatartást magyaráz. Ezek közül a lakásbetörés tipikus példa lehet erre, ugyanis a bűncselekményeket pont akkor valósítják meg, amikor a lakás tulajdonosa napi rutintevékenységei okán nem tartózkodik otthonában. A szerzőpáros nem csupán a tárgyi értékeket emelte ki potenciális célpontként, hanem a személy elleni bűncselekményeket is, amikor az egyént éri erőszakos támadás rutincselekvései folyamatában (például emberölés a szórakozóhelyről hazafelé vezető úton). Az elmélet fő tétele a bűnözés térbeli és időbeli illeszkedéséhez kapcsolódva arról szól, hogy a bűncselekmény legalább három alapvető feltétel megléte esetén valósulhat meg. Az első feltétel a motivált elkövető jelenléte, vagyis aki a deviáns módon cselekszik, a második a célpont jelenléte, amely lehet tárgy vagy személy, végül az őrzés és a védelem hiánya, pontosabban olyan lehetőség, amely révén a bűncselekmény kockázat nélkül elkövethető. Ha a hármas pillér valamelyike hiányzik, a bűncselekmény nem valósulhat meg.