A 20. század második felében az Amerikai Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában zajló társadalmi konfliktusok hatására kialakuló kritikai kriminológiai irányzat képviselői a bűnözés egyik legfőbb okát a hierarchikusan felépülő társadalomstruktúrákban, a tagozódó osztálykülönbségekben és azok konfliktusaiban, illetve az ebben gyökerező egyenlőtlen és igazságtalan elosztásban látták. A hatalmi struktúra szereplői az osztálykülönbségek fenntartása érdekében a társadalmi intézményeket ‒ köztük a büntető igazságszolgáltatást ‒ és a büntetőjogi eszközöket használják fel érdekeik érvényesítésére. A kritikai irányzat a hatalom destruktív működésében nem csupán az alsóbb osztályok és az egyenlőtlenségek kárvallottjainak normasértő válaszaira, hanem a hatalommal rendelkezők megtorlatlan devianciáira és a hatalmi mechanizmusokban irányított kontrollintézmények negatív működésére is rámutattak (bűnözéskontroll). A kritikai kriminológia egy szűkebb körét képező radikális nézetek (radikális kriminológia) épp ezeknek a destruktív hatalmi struktúráknak a felszámolására, a társadalom büntetőintézményeinek radikális átrendezésére, az egyenlőtlen bánásmód és elosztás megszüntetésére törekedtek (Walklate 2005, 2007; Vig 2016). Az 1960-as évektől a kriminológiai gondolkodás a kritikai nézetek irányába fordult, és fókuszába több társadalmi anomáliát és ezekkel érintett társadalmi csoportot emelt. A kritikai kriminológia nézetei közé tartozik a marxista, a radikális és a posztmodern feminizmus, a gender mint társadalmi rendezőelv (Vig 2016).