Steiner Goethe teleológiát elvető, a fejlődést metamorfózisként leíró természetszemléletét kora szellemtudományának eszmei környezetében, rendszertani hierarchizáltsággal tágította ki. A jelenségeket a természeti világtól az emberen át a bolygó- és csillagvilágig lényszerű szellemiségként ragadta meg, a mechanikus, a megfigyelő szubjektum életszférája alatti életvilágok törvényszerűségeit statikusságukban, az élő, a megfigyelő szubjektum életszférája feletti életvilágok törvényszerűségeit organikusságukban is vizsgálni kívánta. Steiner szerint a földi természeti világtól az emberen át a csillagvilágig minden létező hierarchikus kategóriák szerint objektiválódott szellem. Ebből következően a szintén hierarchikus jellegű megismerésnek foka, az ember fejleszthető megismerési ereje válik döntővé abban a kérdésben, hogy a teljes valóságból mennyi észlelhető, továbbá tekinthető természeti, vagyis oksági elveken nyugvó jelenségnek és összefüggésnek. A gnosztikusokhoz és neoplatonistákhoz hasonlóan a szellemiség a világ építményével Steinernél is összefüggésbe került, strukturálódott, és a jelenségekben, kategóriákban jelent meg. Bár az egyéni és szociális fejlődés elengedhetetlen feltételének nem a 20. század eleji tudományos, hanem a morális fejlődést tartotta, szellemtudományának Steiner modern kori értelemben vett tudományos irányt – szemléletet kibővített módszerekkel – és metodikailag empirikus, egyértelműen tapasztalat-orientált jelleget is szabott. (Steiner, 2013b, pp. 7–25)