Egyrészt Cho (2004) és Mok (2011; 2013) módszerének mintájára, a paradigmatikus koartikuláció leképezésére kiszámítottuk a koartikuláló/aszimmetrikus (V2 ≠ V3, pl. pipipupu) és nem koartikuláló/szimmetrikus, vagyis neutrális (V2 = V3, pl. pipipipi) helyzetekben álló azonos minőségű magánhangzók akusztikus és artikulációs térbeli különbségeit úgy, hogy beszélőnként, magánhangzónként és irányonként átlagoltuk az egyes F2- és dorzumadatokat a magánhangzó szélén. Ezt azt jelentette, hogy a regresszíven, hátrafelé ható koartikulációban a célmagánhangzó elején, míg az előrefelé, progresszíven hatóban a célmagánhangzó végén mért adatokkal dolgoztunk (a példákban a félkövér szedés a cél-, az aláhúzás az indukáló magánhangzókat jelöli). Ezt nevezem itt a továbbiakban – az eddigiek mintájára – távolságnak. Mint írtam, a távolság mérőszám tehát azt mutatja meg, hogy mennyire tér el az adott magánhangzó a V-V koartikuláció hatása alatt és a kontrollként használt neutrális helyzetben egy-egy beszélő egy-egy magánhangzójára számítva. Ennélfogva ez a mérőszám lényegében a koartikuláció hatására fellépő centralizáció mértékét képezi le, más szóval azt, hogy milyen irányba (az akusztikai és artikulációs tér közepe vagy széle felé) és mennyire „húzza el” az eltérő minőségű transzkonszonantális (trigger) magánhangzó a célmagánhangzót. Ezekben az adatokban a centralizációra (tehát a magánhangzónak az akusztikai vagy artikulációs magánhangzótér közepe felé való elmozdulására) az /u/ esetében a pozitív, az /i/ esetében pedig a negatív értékek utalnak, miközben a nagyobb értékek nagyobb különbséget jelentenek, tehát nagyobb koartikulációs hatásra engednek következtetni. Azt is megismétlem, hogy a távolságok mérését és számítását azért a magánhangzó szélén végeztük, mert a korábbi, ugyancsak távolságot számszerűsítő vizsgálatok szinte kivétel nélkül szintén itt vizsgálták a koartikuláció hatását, adataink tehát ennek a módszernek a követése révén lesznek összevethetők a más vizsgálatokban és más nyelvekre kapottakkal.

Másrészt – szintén a korábbiak mintájára – számszerűsítettük a megvalósulások kontextusok közötti (tehát a koartikuláló és nem koartikuláló kontextusban együttesen mérhető) szóródását is az akusztikai és artikulációs térben a magánhangzók középpontjában mért adatok relatív szórásával (relative standard deviation, RSD). Ebben a tekintetben mindenben a 3.2.3.3. fejezetben írtakkal egyezően jártunk el. A szórást (SD) és átlagot beszélőnként, egy-egy magánhangzóra, kondíciónként (előrefelé ható vagy hátrafelé ható koartikuláció) külön-külön, de a kétféle kontextusban (koartikuláló vagy neutrális) együttesen számoltuk ki. Ez azt jelenti, hogy beszélőnként és magánhangzónként egy értéket kaptunk a progresszíven, előrefelé ható, illetve egyet a regresszíven, hátrafelé ható koartikulációra, melyek azt mutatják meg, hogy miként szóródnak az adatok a koartikuláló és nem koartikuláló helyzetű magánhangzók közös átlaga körül.

Emlékeztetőül: a szóródás mérőszám a beszédtudományokban a beszédhangok grafikus megjelenítésében gyakorta használt sűrűsödési ellipszis mintájára arra utal, hogy melyik az az értéktartomány, ahol egy adott paraméteren belül a vizsgált megvalósulások a leggyakrabban előfordulnak (a sűrűsödési ellipszis esetében nem csak egy, hanem két paraméter szórását vizsgáljuk és ábrázoljuk). Annak ellenére, hogy a sűrűsödési ellipszis a magánhangzók megvalósulási változatosságának elemzésében nagyon gyakori, és a korábbi V-V koartikuláció okozta változatosságot vizsgáló elemzések is hivatkoznak a megvalósulás hasonlóképpen értett „tartományára”, ennek vizsgálata a koartikuláció okozta változatossággal összefüggésben eddig igen szórványos, ugyanis a korábbiakban elsősorban csak a fent is leírt távolságokat vették górcső alá. Az ugyanakkor a kötetben bemutatott kísérletek mindegyikéből látható, hogy a távolság és szóródás adatok vizsgálata eltérő eredményekhez és következtetésekhez vezethet.

Amint arra már ugyancsak utaltam, a kontextusok közötti szóródás mérőszám a magánhangzók artikulációs-akusztikai megvalósulásának homogenitását szándékozik leképezni, ezért ezt nem a magánhangzók szélén állapítottuk meg (ahogyan a különbség esetében eljártunk), hanem a magánhangzók középpontjában mért adatokból: ezekről szokás ugyanis azt feltételezni, hogy mind az artikulációs, mind az akusztikai megvalósítás tekintetében a magánhangzó(s artikulációs gesztusok) cél(konfiguráció)ját reprezentálják (vö. Whalen et al. 2018).

Mivel a relatív szórás az átlaghoz viszonyítja a szóródást, és az adatok nagyságrendjét elvéve százalékos formában fejezi ki a változatosság mértékét, így bizonyos mértékben normalizálja a beszélők közti (pl. anatómiai különbségekből fakadó) eltéréseket (lásd pl. Shaw et al. 2009). Ráadásul mivel a számítás során a nagyságrend mellett a dimenzió is eltűnik, összevethetővé tesz eredetileg különböző mértékegységben és különböző léptékben mért adatokat is. Ezáltal az RSD mentén közvetlenül összevethetővé válik az akusztikumban és az artikulációban talált változatosság. A szóródásadatokban a nagyobb érték nagyobb kontextusok közötti változatosságra (azaz nagyobb produkciós tartományra) utal.

Ismét felhívjuk rá a figyelmet, hogy a fent említett mérőszámok nyilvánvalóan nem csak a célmagánhangzó érzékenységéről árulkodnak, hanem egyúttal (és attól elválaszthatatlanul) arról is, hogy mekkora az indukáló magánhangzó „koartikulációs ereje”.