Azt vártuk, hogy a harmonikusan toldalékolódó célszavakban az /iː/ előrébb képződik (ejtésekor a nyelv előrébb helyezkedik el a szájüregben), mint az antiharmonikusan (nem elülső magánhangzóval) toldalékolódó célszavakban, és ennek mind artikulációs, mind akusztikai következménye mérhető (H6). Az antiharmonikus tövek esetében ugyanis Beňuš és Gafos (2007) szerint a toldalékolatlan alak is örökli a toldalékolt szóalakban megvalósuló, hátraható magánhangzó-magánhangzó koartikulációs hatás artikulációs mintázatát, ami hátrébb képzett magánhangzó-megvalósulásokat eredményez az antiharmonikus toldalékolatlan tövekben. Ezt a feltételezést a vizsgálati eredmények nem erősítették meg, sem az artikuláció, sem az akusztikai szerkezet tekintetében.

A másik elrendezésben a kontextus megválasztása annak a feltételezésnek a tesztelését célozta, hogy (függetlenül attól, hogy az izolált ejtésben kimutatható-e artikulációs eltérés) a kétféle harmóniabeli viselkedést mutató tövek esetében az /iː/ ejtésekor mérhető vízszintes nyelvhelyzet eltér a követő magánhangzók elölségének a függvényében a magánhangzók közötti koartikuláció hatása alatt (H7). Ebben az elrendezésben a célszavak megnyilatkozás kezdetén, az izolált elrendezéshez hasonlóan szintén főhangsúlyos helyzetben jelentkeztek. Tehát a két (izolált és kontextusos) elrendezés a követő magánhangzók koartikulációs hatásában tér(hetet)t el, valamint abban, hogy az utóbbiban nemcsak a képi, hanem a nyelvi anyag, azaz a teljes mondat is segíthette a célszavak aktuális – igei vagy főnévi – funkciójának előhívását a beszélőkben. A vizsgálati eredmények alapján a második hipotézisünk sem nyert megerősítést, tehát általánosságban azt találtuk, hogy a harmónia szempontjából áttetszőnek tekintett /iː/ magánhangzó nem valósult meg előrébb vagy hátrébb, illetve akusztikailag centralizáltabban vagy periferikusabban a magánhangzó-harmóniában való aktuális részvétele szerint. Sem az artikulációs, sem az akusztikai adatok nem utaltak a nyelv eltérő pozíciójára, illetve a magánhangzók eltérő mértékű akusztikai vagy artikulációs centralizáltságára a harmóniabeli viselkedés mentén a kontextus függvényében.

Beňuš és Gafos (2007) kísérletében – mint láttuk – a vizsgált és összehasonlított szópárok kapcsán több kérdés is felmerült, melyek az ott kapott eredményeket befolyásolhatták (a szótagszerkezet hatása, a mássalhangzók képzéshelyének a hatása, a hordozómondat hatása stb.). A jelen kísérletben éppen ezért maximálisan kontrollált, homofón szópárokat vetettünk össze, illetve valóban izolált és kontrollált kontextusos elrendezéseket vizsgáltunk. Mégis, a jelen kísérlettel kapcsolatosan is felmerülhet az a kérdés, hogy a képi ingerek mennyire segítették a résztvevők számára az izolált elrendezésben az igei és a főnévi funkció megkülönböztetését. Nem lehetséges-e, hogy a résztvevők mechanikusan ejtették a szavakat, nem ügyelve a funkciók megkülönböztetésére? Ennek kiküszöbölésére is szolgálhatott ugyanakkor a kontextusos elrendezés, ahol a funkciók elkülönítésében a képi információn túl a mondat jelentése is a résztvevők segítségére volt.

További kérdéseket vethet fel a kísérletben részt vevők száma is, ugyanis ez a jelen kísérletnek alapjául szolgáló Beňuš és Gafos (2007) végezte kísérletben igen alacsony volt (három fő, ráadásul a kísérlet és az elemzés eltérően zajlott az egyik beszélőnél, mint a másik kettő esetében). Igaz, hogy az artikulációs kísérletekben a kísérleti személyek száma az eljárás komplexitása és az adatközlőtől igen nagymértékű rugalmasságot és igénybevételt kívánó volta miatt (valamint sokszor amiatt is, hogy nem minden jelentkező esetében lehet elemezhető kísérleti anyagot felvenni) általánosságban is igen alacsony. Összevetésül: a 2019-ben megrendezett ICPhS-kongresszus kötetében (Calhoun et al. eds. 2019) megjelent tanulmányok közül mintegy 25-ben alkalmaztak EMA-t, és ezek között mindössze kettő olyan volt, ahol a beszélőszám (egy adott vizsgálati csoportban) meghaladta a tízet, ugyanakkor a résztvevők száma nem érte el az ötöt sem a tanulmányok felében. Ez alapján tehát Beňuš és Gafos (2007) kísérletei tulajdonképpen még ma is megfelelnek az íratlan szakmai „sztenderdeknek”, és amikor a kutatásuk készült, ez még inkább így volt. Ugyanakkor az alacsony beszélőszámnak nyilvánvalóan hatása van az eredmények általánosíthatóságára. Ez önmagában is előidézhet például olyan eseteket, hogy az adatok mennyisége nem tesz lehetővé statisztikai elemzést, vagy pedig nem látszanak olyan tendenciák, amelyek nagyobb beszélőszám esetén kimutathatók lennének. Alacsony résztvevőszám esetén a beszélők közötti egyéni eltérések jelentősége ugyanis megnő.

Még ha Beňuš és Gafos (2007) három személy adatai alapján fonológiaelméleti megállapításokat tett is, a tizenkét beszélővel végzett vizsgálatunk eredményét nagyobb mértékben tartjuk általánosíthatónak. Ennek csak részben a nagyobb résztvevőszám az oka, lényeges eltérésnek tartjuk azt is, hogy a jelen elemzésben választott módszertan (az azonos skálára vetített, így normalizált nyelvhelyzet) segítségével a beszélők közötti variabilitást is kontrollálni tudtuk, így a különböző résztvevők adatait együttesen lehetett kezelni. Továbbá, a jelen kísérletben a változók hatását a szenzorok (normalizált) vízszintes pozíciójának négyelemű szekvenciájára generalizált additív modellekkel elemeztük, ami lehetővé tette a nyelven egymást követő nyelvszenzorokon mért pozícióadatok együttes modellezését. Ennélfogva az elemzésünk holisztikusabb képet ad a nyelvhelyzet különbségeiről, mint az idézett korábbi artikulációs vizsgálat.

Az akusztikai elemzést illetően (amelyet Beňuš és Gafos 2007 nem végzett), az eredményeink hasonlóak Blaho és Szeredi (2013) eredményeihez, azaz ahogy ők, mi sem találtunk eltérést a második formáns értékében a tő harmóniabeli viselkedése függvényében.

Habár az artikulációbeli eltérés ellenére is előfordulhat, hogy az akusztikai szerkezetben nincs statisztikailag alátámasztható különbség, mint ahogy az is lehetséges, hogy az artikulációban nem mutatkozik eltérés (egy adott módszertannal mérve), az akusztikumban mégis jelentősnek látszó különbség mérhető (Deme et al 2019a; Deme et al. 2019b; Deme–Bartók–Csapó et al. 2022; Deme–Bartók–Gráczi et al. 2022; Deme et al. kézirat; 2.6.1., 3., 4. és 5. fejezet), a jelen esetben nem ez a helyzet. Eredményeink nem arra utalnak, amit Beňuš és Gafos (2007) sejtet, hogy az artikulációs eltérés nem kritikus régióban történik, hanem arra, hogy nincs artikulációs eltérés, vagy legalábbis nem éri el azt a mértéket, amely a generalizált additív modellekkel feltárható lehetne. Ez alapján pedig az is nehezen elképzelhető, hogy az artikulációbeli különbségek áttevődhetnek a koartikulált helyzetből az izolált helyzetben ejtett magánhangzókra, és eltárolódhatnak a mentális lexikonban, mivel az adatok arra utalnak, hogy nincs ilyen artikulációs különbség. Az eredmények inkább azt az állítást erősítik meg, mely szerint az /iː/ viszonylag stabil, azaz a szomszédos hátul képzett magánhangzók hatására igen kismértékű eltérést mutat (Recasens 1999). Ugyanakkor az is megjegyzendő, hogy a jelen kötetben ismertetett kísérletsorozat tanúsága szerint ez az általános érvényűnek tartott elgondolás árnyalásra szorul. Az itt felsorakoztatott, szinkronizáltan rögzített és párhuzamosan elemzett artikulációs és akusztikai adatokban ugyanis az látszik, hogy az /i/-nek például az /u/-hoz mérten nagyobb stabilitása nem minden a változatosságot megragadó mérőszámban érhető tetten, illetve a beszéd két vetületében sem azonos módon és mértékben mutatkozik meg. A két beszédhang változatossága közötti eltérést ugyanis csak részben, illetve nem vagy nem egyértelműen demonstrálták egyes adataink (Deme et al. 2019a; Deme et al. 2019b; Deme et al. kézirat; 3. fejezet), míg mások a vártaknak akár az ellenkezőjét is mutatták, és az /i/-ben megjelenő nagyobb fokú változatosságra utaltak az /u/-hoz képest (Deme–Bartók–Csapó et al. 2022; 4. fejezet).

Természetesen további, percepciós vizsgálatok adhatnak választ arra a kérdésre, hogy – függetlenül az itt kapott eredményektől – hatással van-e az észlelésre a homofón tövek harmóniabeli viselkedése. Amennyiben a percepciós teszt alapján erre a kérdésre igen választ kapunk, további feladatunk az, hogy az artikulációs mérésmódszertant finomítsuk, és ha van artikulációs eltérés, azt ki tudjuk mutatni a műszeres elemzés segítségével. Mivel azonban a jelen eredmények nem támasztják alá a harmóniabeli viselkedés és az /iː/ megvalósulása közti korábban feltételezett összefüggéseket, a jelen adatok alapján le kell vonnunk azt a következtetést is, hogy az /iː/ viselkedése nem szolgál tudományos bizonyítékkal a beszédprodukció és beszédészlelés exemplar elméletének validitását illetően.