A nyelvi bevitel (input) olyan „potenciálisan feldolgozható nyelvi adatok halmaza, amelyek véletlenül vagy szándékosan elérhetők a nyelvtanuló számára” (Sharwood Smith, 1993, 167). Ideális esetben a bevitt információ befogadásra kerül (ez az elsajátított információ, azaz intake), ám ez több tényezőtől függ. A nyelvi output vagy kimenet alatt pedig a nyelvtanuló által létrehozott szóbeli vagy írásbeli produktumot értjük. A kutatókat régóta foglalkoztatja az a kérdés, hogy milyen mennyiségű és típusú nyelvbevitel és produkció szükséges a második nyelv tanulásához és elsajátításához. Krashen bemeneti hipotézisében (input hypothesis) (1981) azt állította, hogy a nyelv elsajátításához a tanulók számára érthető inputot kell biztosítani, amely a tanuló által már ismert nyelvi elemeket, valamint elegendő mennyiségű új információt is tartalmaz (i+1). Mivel Krashen elmélete az első nyelv elsajátításán alapult (ha jobban belegondolunk, a kisgyerekek pont így tanulják meg fokozatosan az anyanyelvüket), ezért a második nyelvet tanulók esetére korlátozottan lehet átemelni. Ezenkívül nem definiálta az érthető és elégséges kifejezéseket, ami tovább nehezítette a pontos értelmezést. Ennek kiküszöbölésére már a második nyelvet tanulók figyelembevételével született az interakciós hipotézis (interaction hypothesis) (Long, 1985). Long elmélete azt állítja, hogy a második nyelv ismeretét legjobban a leegyszerűsített, érthető bevitel segíti elő, ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy ugyanilyen fontos a jelentésegyeztetésre törekedni, mert az a kétirányú kommunikáció alapja.