Bár a szótanulási stratégiák fontosságát senki sem kérdőjelezi meg, ez a terület sokkal kevésbé népszerűnek bizonyult az utóbbi években a többi szókincskutatási témához képest. Ennek két fő oka van. Az elmúlt évtizedekben talán ezen a téren volt a legkevesebb igazi újdonság, amit a szóelsajátítási stratégiákról és azok különböző típusairól tudnunk kell, azt mostanra már valamilyen formában leírták a kutatók (Gu, 2003, 2013; Gu & Johnson, 1996; Nation, 2013; Schmitt, 1997). Viták és nézeteltérések viszont bőven akadnak a terminológiával és osztályozással kapcsolatban (Doró et al., 2018). A másik ok, hogy sok kritika érte azokat a tanulmányokat, amelyek szókincs-elsajátítási kérdőíveket használtak és vizsgáltak, mivel a kérdőívek (amelyek a legtöbbször önbevalláson alapultak) validitása, a stratégiák kategorizálása és a statisztikai módszerek kiválasztása gyakran megkérdőjelezhetőnek tűnt. Ezért a legújabb tanulmányok általában egy-egy részt felülvizsgálva teszteltek le bizonyos stratégiákat valamilyen populáción, és ezek alapján tesznek kísérletet arra, hogy a stratégiai modelleket finomhangolják. Az elmúlt időszakban pedig a motiváció és az önszabályozás is egyre fontosabb szerepet kapnak a kutatásokban, mivel ezek a tényezők jobban figyelembe veszik az egész szótanulási folyamatot (Rákosi, 2015). Nem meglepő, hiszen a tanulási hatékonyság szempontjából mind az adott tanulási stratégiában, mind annak hosszabb időn át való követésében meghatározó a személyes motiváció és az abból fakadó megnövekedett figyelmi kapacitás, amit a tanulási folyamatra fordítani tudunk.