A 20. és 21. századi, ún. kontinentális filozófiában a filozófia történeti feldolgozásának éppúgy megnőtt a jelentősége, mint az esztétikatörténeti vizsgálódásoknak. Ami ez utóbbit illeti, két alapvető pontra kell felhívni a figyelmet. Egyrészt arra, hogy az esztétika mint önálló filozófiai tudomány csak a 18. században jött létre, ezért minden olyan történeti mű, mely korábbi korszakokkal foglalkozik, kiterjeszti az esztétikatörténetet az „esztétika” mint tudomány megszületése előtti korra. Ez a kiterjesztés mindenképpen jogosnak tűnik: már Heidegger utalt rá, hogy bár az esztétika elnevezés viszonylag későn jön létre, a dolog maga, amire a név utal, régi, és története már az ókorban kezdetét veszi, a „nagy művészet” hanyatlásakor.49 A kiterjesztés ráadásul elkerülhetetlen is, amennyiben a modern tudományok szükségét érzik, hogy létrehozzák a maguk – általában teleologikusan megkonstruált – előtörténetét, nem utolsósorban azért, mert az egyetemi tanszékeken kialakult struktúrának megfelelően az előadott tárgynak történeti értelemben is taníthatónak kell lennie. Bizonyos azonban, hogy a kiterjesztés módját óhatatlanul meghatározza az, hogy a történész maga mit ért esztétikán – és ez az esztétika történetében egyetlen pillanatban sem volt végérvényesen rögzítve. Sík Sándor még „az esztétikai forma fogalmának szinte mulatságosan sokféle értelmezéséről”50 beszélt, de ezt általában az esztétika fogalmára is kiterjeszthetjük: az esztétika mulatságosan sokféle lehetséges értelme olykor az esztétikával foglalkozó tanároknak és kutatóknak is fejtörést okoz.