A történelem tanulmányozása arra tanít bennünket, hogy a legjelentősebb nyugati gondolkodók (Platónra, Arisztotelészre, Plótinoszra, Ágostonra, Bernátra, Tamásra, Ockhamre, Ficinóra, Leibnizre, Baumgartenre, Kantra éppúgy igaz ez, mint Heideggerre és Wittgensteinre) vagy soha nem foglalkoztak a modern értelemben vett esztétikával, vagy életművük elenyésző hányadát teszik ki a specifikusan esztétikainak nevezhető művek.179 Ez az esztétika mint filozófiai diszciplína sajátos státuszából fakad, mely normális esetben ezer szállal kötődik a metafizika, az antropológia, az etika, a politika vagy akár a teológia kérdéseihez. Nincs szó tehát arról, mint azt számos kutató állítja, hogy a középkoriak valami sem azelőtt, sem azóta nem látott módon lemondtak volna az esztétika tanulmányozásáról: Abélard vagy Eckhart mester pontosan annyi szerepet szán írásaiban az esztétikai és művészetfilozófiai kérdéseknek, mint Proklosz vagy éppen Husserl. Az is tévedés volna azonban, ha a neotomista megközelítés szellemében úgy tekintenénk a középkori szerzőkre, mint akik – implicit módon ugyan és többé-kevésbé kimondatlanul, de mégiscsak – megteremtették az igazi, azóta is meghaladhatatlan filozófiai vagy teológiai esztétikát, és akik minden addiginál nagyobb, már-már „megváltó” szerepet adtak a szépségnek a bölcselet, a vallás és a teológia területén. Bár a középkori filozófusoknak a szépről és a művészetről való elmélkedései – mint látni fogjuk – számos fontos belátást tartalmaznak a szépség és a művészet mibenlétét illetően, ezek a filozófusok nem gondolták, hogy a művészet vagy a szépség az élet vagy a gondolkodás mindent felülmúló, mindennél fontosabb valósága vagy fogalma volna.