Néma tavasz: A környezeti problémák globális hatásaival már az 1960-as évektől kezdődően többen is foglalkoztak, ezek közül kiemelkedő Rachel Carson 1962-ben megjelent Silent Spring (Néma tavasz) című könyve, amelyet sokan a környezetvédelem egyik előfutárának tekintenek. Művében a rovarirtó szerek madarakra gyakorolt hatását vizsgálta. Kiindulópontjául az szolgált, hogy az emberiség történelmében először következett be, hogy minden emberi lény a fogantatásától a haláláig veszélyes vegyi anyagokkal áll kapcsolatban. A szintetikus peszticidek alig két évtized alatt olyan mértékben elterjedtek, hogy teljesen áthatották az élő és élettelen környezetet. A földben a vegyi anyagok maradványai évtizedekkel a használatuk után is kimutathatók, a halak, a madarak, a hüllők, a házi és vadállatok mind-mind ezen szerek hatása alatt állnak.1 Már Carson is érzékelte az emberiség döntési kényszerét, a válaszút közeledtét. Ezért két választási lehetőséget vázolt fel. Az egyik a régóta járt és könnyű út, amely a gyors növekedést kínálja, ám kétségtelenül katasztrófával végződik. Ezzel szemben az általa javasolt járatlan út biztosítja az utolsó esélyt mindannyiunk közös otthona, a Föld megóvására.2 Felhívta a figyelmet arra, hogy már az 1960-as éveket megelőzően is kialakultak a biológiai szabályozásnak olyan módjai, amelyekkel a hatékony és környezetkímélő növényvédelem megvalósítható volt, emellett pedig számos új, kísérleti stádiumban zajló kutatás mutatkozott ígéretesnek. A biológiai szabályozás annyiban több és jobb a szimpla vegyi rovarirtásnál, hogy az adott faj biológiai megismerésén alapul, és olyan eszközöket alkalmaz, amelyek nem közvetlenül pusztítják el a kártevőket, hanem a biológiai körforgásba beavatkozva lényegében önmaguk elpusztítását váltják ki. Ilyen biológiai módszer a rovarok sterilizálása, amelynek működési elve, hogy bizonyos vegyi anyagok révén3 a kártevő hímek jelentős részét sterilizálják, ami már elegendő ahhoz, hogy a termékeny hímeket kiszorítsák a párzásból, így a nőstények előbb-utóbb csak terméketlen petéket raknak le, míg végül kihal a teljes populáció.4 Érdemes ugyanakkor kiemelni, hogy e biológiai szabályozó eszközök sem alkalmazhatók felelőtlenül, rendkívül alapos kutatásokra és hatásvizsgálatokra van szükség ahhoz, hogy valóban csak a célba vett kártevők pusztulását okozza, máskülönben semmivel sem lesz környezetkímélőbb, mint a vegyszeres rovarirtások. Meglátásom szerint az pedig még alaposabb vizsgálatot igényel, hogy egy kártevőnek bélyegzett rovarfaj kipusztulása/kipusztítása milyen további következményekkel járna. Rövid távú hatásként természetesen a védendő növények mennyiségi megőrzése jelentkezne, de ha a bioszféra hihetetlenül összetett, és kártyavárként felépülő rendszeréből akár csak egyetlen elemet is rossz helyről iktatunk ki, az hosszú távon súlyos ökológiai katasztrófához vezethet. Carson könyve olvasmányos stílusban hívta fel a figyelmet egy súlyos és aktuális problémára, ami nagy lökést adott a környezetvédelmi mozgalmaknak, és lényegében a környezetvédelmi jogalkotás katalizátorává vált. Az Egyesült Államokban 1973-ban született meg a veszélyeztetett fajokról szóló Endangered Species Act, illetve a környezetvédelem 1972-től a nemzetközi jogalkotás fókuszpontjába került.