A szabadalmi jog legalapvetőbb fogalma, a találmány jogilag nem definiált terminus, és bizonyos esetekben nem egyszerű elhatárolni egymástól a találmányt és a felfedezést. Általános szabadalmi jogi alapelv, hogy a felfedezést nem, csak a találmányt védi a szabadalmi jog. A hagyományos tudás esetében sokszor inkább felfedezésről, a természeti jelenségek megismeréséről van szó, mintsem a klasszikus értelemben vett találmányokról. Ahhoz tehát, hogy a szabadalmi jog által is védhető legyen a hagyományos tudás, magának a találmány fogalmának kellene tágabb teret engedni a joggyakorlatban. A szabadalmak olyan találmányokat, a technika területére tartozó megoldásokat védenek, amelyek újak, feltalálói tevékenységen alapulnak és iparilag alkalmazhatók. E kritériumok, habár még nemzetközi szinten is definiáltak (lásd például az Európai Szabadalmi Egyezményt), olyan generális szabályok, amelyek megítélése mindig egyedi mérlegelést igényel, ezáltal pedig jogalkalmazói rugalmasságot és mozgásteret is biztosítanak. A hagyományos tudás esetében pedig erre a mozgástérre nagy szükség van. Nehéz ugyanis egy több évszázada vagy akár évezrede nemzedékről nemzedékre továbböröklődő tudás esetében újdonságról beszélni, vagy azt megítélni, hogy a közösségben való nyilvánosságra jutás újdonságrontónak minősülhet-e vagy sem. A feltalálói tevékenyég is nehezen értelmezhető a hagyományos tudás esetében, főleg akkor, amikor közösségi tudásról lévén szó, egyedileg beazonosítható feltalálókról nem is beszélhetünk.1 Egy szabadalomnak lehet ugyan több feltalálója, de ezeknek mindig egyedileg meghatározható, azonosítható személyeknek kell lenniük, a hagyományos tudás esetében viszont ez a legtöbbször hiányzik. Ilyen értelemben a hagyományos tudás kollektív jellege mást takar, mint a közös szabadalmak társas jellege.