A versenyjog a létrejötte óta általános eszközként működik a piac szabályozásában, és még szabályozott iparágak esetén is mögöttes szabályozó területként működik: hiába nem tilt vagy engedélyez egy adott magatartást egy szakági szabályozás, a versenyjog akkor is alkalmazandó lesz. A versenyjogi szabályok több alkalommal szolgáltak eszközként akár vállalatok feldarabolására is, így pl. IG Farben1, AT&T2 vagy éppen a Standard Oil3. Tekintettel arra, hogy a versenyjogi szabályok megsértése miatt egyes jogrendszerekben akár börtönbüntetés is lehet jogkövetkezmény, de a vállalatok feldarabolása sem elképzelhetetlen, ezekre a szabályokra lényegében mint sokféle cél elérésére alkalmas svájci bicskára is lehet tekinteni.

A versenyjogi szabályok alkalmazása során megkerülhetetlen két kérdés: az érintett piacok meghatározása4 és a piaci erő azonosítása. Az érintett piacok meghatározása során lényegében a versenyfeltételek és a verseny kereteinek a meghatározása történik. A keresleti és kínálati viszonyok meghatározásával meghatározhatóak a versenytársak és a potenciális versenytársak is. Ennek pedig abban a tekintetben is van kiemelt szerepe, hogy a gyártási-forgalmazási-értékesítési lánc különböző vertikumait elkülönítve a verseny alapvető dinamikáját és az egyes szinteken jelenlévő piaci erőt is meg tudjuk határozni.

Ha egy vállalkozásnak nincs piaci ereje5, akkor a versenyjog számára nem jelentkezik problémaként a magatartása. A piac önszabályozó mechanizmusa alapvetően biztosítja a kívánatos eredményt. A piaci erő meghatározására az elmúlt fél évszázadban igen fejlett közgazdaság-tudományi eszközöket fejlesztettek ki a közgazdászok. Bár a Lerner-index-féle tökéletességgel a gyakorlatban nem lehet meghatározni a piaci erőt, annak szinte minden aspektusa mérhető és beazonosítható (lásd pl. Perloff, Karp, Golan, 2007; Bishop, Walker, 2010; Niels, Jenkins, Kavanagh, 2016).6 Absztrakt piaci erő nem létezik, hanem a piaci erő a versenyjogban érintett piacokon határozható meg. Ez nagyon gyakorlatias megközelítés, hiszen még rendkívül nagy erőforrásokkal rendelkező vállalatok is egyes piacokon meghatározó, más piacokon marginális szereplők lehetnek. Egészen az OpenAI-ba történő befektetésig például a Microsoft jelentős erőfeszítései ellenére sem tudott érdemi szerelővé válni az internetes keresésekkel kapcsolatos piacokon. Mindezt annak ellenére, hogy mind a humánerőforrás, mind a technológia, mind pedig a pénzügyi erőforrások lényegében rendelkezésére álltak. A belépési korlátok egy-egy érintett piacon a dinamikus piacokon olyan gátat jelenthetnek, amely akár a potenciális versenytársak, akár a piacra lépő és terjeszkedni kívánó versenytársak számára szinte leküzdhetetlen akadályt jelent(het)nek. Hiába figyelhető meg, hogy a Csodálatos Hetes egymás területére be-belép, de érdemben a piacvezetőt általában nem sikerült megszorongatnia egyik, egyébként saját piacán piacvezető és világszinten is a legértékesebb vállaltok közé tartozó vállalatnak sem.7 De éppen ezért is van kiemelt jelentősége a schumpeteri versenyképnek. Ilyen piacokon az az egyik megoldás, ha a társadalom számára jelentős technológiai fejlődést jelentő technológiacsere következik be. Ha az inkumbens vállalatokat ilyenkor erőteljesen szabályozzuk a dinamikus piacokon, akkor azt veszélyeztetjük, hogy éppen az inkumbens szerepüket konzerváljuk, hiszen a versenytársak és a potenciális versenytársak is inkább a technológiai ugrást jelentő termékfejlesztés helyett az inkumbens vállalatok termékeire vagy azokhoz kapcsolódóan fejlesztenek.8

A versenyjogi szabályok egyik csoportosítási szempontja az ex-ante és az ex-post szabályok szerinti csoportosítás. A fúziókontroll hivatott arra, hogy ex-ante megakadályozza a versenypolitika által kijelölt keretek között a nemkívánatos piaci összefonódásokat, míg a versenykorlátozó megállapodások tilalma és a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés tilalma hivatott ex-post fellépni a versenyre káros piaci magatartásokkal szemben. Míg az ex-ante beavatkozás gyorsan, rövid időtartam alatt történik, addig az ex-post beavatkozás lassú és időigényes.9 Az ex-post beavatkozás egyik előnye ugyanakkor, hogy már megtörtént eseményeket vizsgálunk, amelyekből módszeresen lehet levonni következtetéseket. Mindazonáltal nem nehézségek nélküli az egyoldalú magatartások megítélése. Ahogy Easterbrook megfogalmazza: „Egy monopólium agresszív, versenyző magatartása rendkívül előnyös a fogyasztók számára. A bíróságoknak ezt díjazniuk és ösztönözniük kell a trösztellenes törvények keretei között. Agresszív, kiszorító magatartás egy monopólium által káros a fogyasztókra nézve. A bíróságoknak ezt el kell ítélniük a trösztellenes törvények alapján. Csak egy probléma van. Versenyző és a kiszorító magatartás ugyanúgy néz ki. Az erőfölényben lévő vállalkozás agresszor és piaci részesedését a kisebb rivális cégek rovására növeli. A rivális felhördül és perel” (Easterbrook, 1986).

Az ex-post beavatkozás mindazonáltal akkor sem feltétlenül problémás, ha esetleg időközben a domináns vállalkozás fogyasztói kárt okoz. Az egyik különösen kiemelendő ok, amiért nem minden esetben problémás ez a fajta megközelítés, hogy a piaci erő jellemzője a mulandóság. Nagyon találó megfogalmazás: „az esernyő-árusító, amint a nap előbukkan, a piaci erejét eltűnni látja” (Niels, Jenkins, Kavanagh, 2016). Ahogy ez tradicionális nagy és sikeres, sőt piacvezető vállalkozások esetén is gyakori jelenség (lásd pl. Christensen, 2013).

Az osztrák Schumpeter meggyőzően jellemzi10 azt a jelenséget, miszerint a jelentős profittal rendelkező monopolisták piaci pozíciójáért jelentős innovációs harc folyik, melynek eredményeként idővel új technológiai megoldásokkal piacra lépő szereplők egyszerűen átveszik a korábbi szereplők helyét, még akkor is, ha egyébként a korábbi szereplők meghonosodott, erős, inkumbens vállalatok voltak.11 A Fortune500 1950-es évekbeli indulása óta mindösszesen a vállalatok kb. 10%-a tudott a listában maradni, ami szemléletes érzékeltetése annak, hogy a legnagyobb vállalatok piaci helyzete is hosszú távon törékeny. A dinamikus verseny magyarázatára számos közgazdaság-tudományi irányzat vállalkozik és mindegyikben közös, hogy az innovációt a versenyfolyamat egyik kulcsának tekintik (Ellig, 2001). Schumpeter egyenesen úgy fogalmazott, hogy az emberi jólét legjelentősebb fejlődése a verseny olyan formáiból ered, amelyek eredményeként új termékek, új technológiák, új beszerzési források és új vállalati szervezetek jelennek meg (Ellig, Lin, 2001). Az ilyen dinamikus verseny egyik hajtóereje az aktív, kockázatvállaló döntéshozó, aki a verseny paramétereit akarja megváltoztatni.12