Amint azt az 5. fejezetben tárgyaltuk, az agynak a környezetétől való elszakadása és a külvilág modelljeit manipuláló képessége a megismerés előfeltétele. Ezt elősegíti az externizálás: a belsőleg generált gondolatokat a cselekvéssel létrehozott tárgyakon teszteli, amelyek validáló, megalapozó folyamatként tükrözik vissza az eredeti gondolatot. Ez egy elnyúló cselekvés-észlelés tükrözési hurok. Egy gondolat érvényességét úgy teszteljük, hogy bizonyos módon cselekszünk, és ennek eredményeként másképp látjuk a dolgokat. Az externalizáció a belső gondolatok aprólékos tesztje. Tárgyak, például könyvek segítségével a gondolatok sok más aggyal is megoszthatók. A közlésnek ez a gyakorlata a közösségen belül elfogadott absztrakciót vagy szemantikai tudást eredményezhet. Az ember alkotta tárgyak ezért olyan médiumot jelentenek, amelyen keresztül a szemantikai tudás és az elvont ideák gyorsan elterjedhetnek.1 Egyetlen gondolat vagy fogalom sem érvényes, hacsak nem közlik őket más agyakkal. A jelentés akkor jön létre, amikor az emberek egy csoportja közös történetet sző: „Lám, nem is olyan őrültek a gondolataim”. Egy fogalom tehát csak külső megalapozás révén válik fogalommá, és a megalapozás folyamata más agyakkal való kölcsönhatásokat foglal magában. A kogníciónak ez a kiterjesztett fefogása azt jelenti, hogy a gondolkodást olyan társadalmi jelenségként foghatjuk csak fel, amely túlmutat az egyén agyán.2