A pécsi Orvostudományi Kar az idegtudósok figyelemre méltó csoportját nevelte ki, köztük Szentágothai Jánost, a legendás neuroanatómust, Flerkó Bélát és Halász Bélát, a neuroendokrinológia úttörőit, Székely Györgyöt, a neves gerincvelő-fiziológust és Gallyas Ferencet, a neuronok jelölésére széles körben használt ezüst-impregnáló módszer megalkotóját. Ők voltak a professzoraim, és nagyon büszke vagyok rájuk. Mégis, míg barátaim a budapesti Műszaki Egyetemen izgalmas dolgokat tanultak a rádióátvitelről és az elektronikus oszcillátorokról, én az időm nagy részét csontok és szalagok végeláthatatlan részleteinek tanulmányozásával töltöttem. Egy nap azonban az élettanórán az előadó, Grastyán Endre valami igazán lenyűgöző dologról beszélt. Grastyán professzor előadóművész volt, aki az előadásait gondosan megkomponálta és megkoreografálta. Az orvosi kar hatalmas előadóterme mindig zsúfolásig megtelt, még a szomszédos jogi kar hallgatói is átjöttek, hogy a lenyűgöző előadásait hallgassák. Olyan nagy lelkesedést váltott ki, hogy mi, diákok meg voltunk győződve arról, hogy az általa tárgyalt témák a világ legfontosabb problémái. Azon az 1970. áprilisi előadásán a homeosztázisról, a motivációról, a temporális interakciókról és a szabályozásról beszélt, amelyek azonnal felvillanyoztak. Akarva-akaratlan párhuzamot vontam az előadás tartalma és az elektromos áramkörökben megvalósított szabályozási műveletek között. Grastyán agyról szóló bevezető előadása új értelmet adott életemnek.