Utólag visszatekintve valóban elképesztő, hogy milyen sok támogatást kaptam az amerikai kollégáimtól. Ma szinte elképzelhetetlen, hogy egy posztdoktort meghívjanak egy tanszéki szemináriumra tiszteletdíjért előadni. Talán kelet-európai egzotikus státuszomnak volt köszönhető. Keresztül-kasul bejártuk az országot, feltételezve, hogy talán ez az utolsó amerikai utunk. Azonban hosszú út állt még előttünk. San Antonió-i évem letelte után bepakoltuk a holminkat a Fiatba, és elbúcsúztunk a barátainktól. Csak egy apró részletről feledkeztem meg: a kanadai vízumról. A minneapolisi kanadai konzulátuson a bevándorlási tisztviselő tájékoztatott, hogy a munkavállalási vízum megszerzése egy-két hónapig is eltarthat. Egy hónap?! Elmagyaráztam a helyzetünket, megmutattam minden dokumentumot, ami nálam volt, és 5 nap várakozás után megkegyelmezett nekünk. Látogatói bejegyzést pecsételt az útlevelünkbe, és közölte, hogy a munkavállalási engedélyt a Calgary Egyetemre fogják küldeni. Nagylelkű hölgy volt. A kanadai hálaadási ünnep napján érkeztünk Calgaryba, és néhány napig Blandéknél maradtunk. Sajnos másnap Brian lesújtó hírrel fogadott: az Alberta Heritage Foundation kifogyott a pénzből, és megszüntette a posztdoktori programjukat. Ennek egyszerű következménye az volt, hogy nem volt számomra fizetés. De nem estem pánikba. Magyarországon bizonytalanságban trenírozódtam, és ami fontos, fiatalok voltunk. Az volt a tervem, hogy felveszem a kapcsolatot azokkal a kanadai idegtudósókkal, akiket Brian és én ismertünk, és felajánlom nekik a szolgálataimat. Az első, és egyben utolsó személy, akit felhívtam, Case Vanderwolf volt, akit Magdeburgban ismertem meg, és aki Brian mentora volt. Case felajánlotta, hogy fedezni tudja a fizetésemet 3 hónapig. Így hát visszaültünk a Fiatunkba, és 5 napot vezettünk Calgaryból az Ontario állambeli Londonba a Trans-Canada Highwayen, amelynek 90 százaléka végtelen préri, szórványos benzinkutakkal. Minden napom egy jó részét az autónk javításával töltöttem.